Kiotóban az Airbnb-n foglalt szállásunkhoz bicikli is járt. Rövid nyomozás után kiderült, hogy ez nem véletlen, Kiotó az egyik legjobban bicajozható város a régióban, így hát a városon belül mi is ezt a módját választottuk a közlekedésnek.
Amellett, hogy jól bicajozható Kiotó az egyik legtöbbet fényképezett japán város.
Egészen tavaly december 4-ig nem volt napirenden a Japánba való utazás, amikor is felbukkant egy kupac elárazott repülőjegy Tokióba és Oszakába a tavaszi időszakra. Némi mérlegelés után az idei év meglehetősen kevés hosszú hétvégéje közül a pünkösdi hétvége környéki időpontra lecsaptunk az oszakai jegyekre.
Sokat gondolkodtunk, hogy a pár napba (nettó 5 napot voltunk kint) besűrítsük e még Tokiót, de aránytalanul megdobta volna a költségeket, és Oszaka, Kiotó és környékük is bőven tartogat ennyi időre való látnivalót.
Isztambuli átszállással repültünk. Isztambulból a japán-török barátság jelképeként különleges festést viselő Kushimoto nevű kb. 250 személyes Airbus A330-as géppel utaztunk, mindössze 80-90 másik utassal. Ennek és a jó helyezkedésnek hála sikerült 3-3 széket befoglalni a kényelmesebb alvás érdekében 🙂
A 11 órás, mégis meglepően “pihentető” repülőút után a késő délutáni órákban érkeztünk Osaka – Kansai repülőtérre. A repülőtér Oszakától kb 50 km-re az Oszakai-öbölben kialakított mesterséges szigetre épült, túlélt már komoly földrengést és tájfunt is.
A landolást követően furcsa volt, hogy a 2 SIM kártyás telefonomon csak az első SIM kártya csatlakozik a hálózathoz, aztán rájöttem, hogy Japánban már évekkel ezelőtt lekapcsolták a 2G-s mobilhálózatot és már csak 3G és 4G használható (amit a telefonom a második SIM kártyával nem tud kezelni).
Mivel feladott poggyász nélkül utaztunk a csomagokra nem kellett várni, mehettünk a vasútállomásra, ahonnan a legolcsóbb oszakai járatra szállva a város központjában lévő Namba állomásra utaztunk. A legolcsóbb vonat is makulátlanul tiszta és pontos volt.
Teljesen besötétedett mire a belvárosba értünk, de a kényelmes utazásnak hála még egy kis sétára maradt energiánk. A Namba és Dotonbori negyed nyüzsgő forgatagába érkeztünk. Rengeteg ember, villogó, csiricsáré feliratok, hirdetések, és persze takojaki.
Nem tudtuk mi ez, de azt láttuk, hogy nagyon sok helyen árulják, és sokan is eszik. A takojaki (vagy takoyaki) egy gömb alakú, polip darabokkal készített tésztás kaja. Kívül nem is annyira, de belül tűz forró volt, de egészen finom.
Némi sétálgatás után megküzdöttünk a metrójegy árusító automatával (kb bármit lehet kapni automatából, néhol az éttermekben is automatából kell rendelni) majd elfoglaltuk a shinkansen állomáshoz közeli szállodaszobánkat. A szoba kicsi volt, de járt hozzá “hálóing” és rácsodálkozhattunk a fűtött ülőkés WC-re is 🙂
Nyugati és japán reggeli közül választhattunk, természetesen maradtunk a helyinél. Kanál és pálcika van, kés meg villa csak elvétve.
Reggeli után kijelentkeztünk a szállodából és átsétáltunk a szomszédos vasútállomásra. Japánban a leghatékonyabban vonattal lehet közlekedni. A vasúthálózat sűrű és az itthoni viszonyokhoz képest valószínűtlenül pontos. Az országon belül szinte mindenhová el lehet jutni vonattal. A vasútállomások a repterekkel ellentétben a városközpontokban vannak, így a Japánban szinte egyedülálló nagysebességű vonat sok esetben még a repülésnek is versenyképes alternatívája. Külön felemelő, hogy a vasútállomásra belépésünk és a vonat indulása közt max 10 perc telt el úgy, hogy még a jegyet is megvettük közben. Nincsenek körülményes biztonsági ellenőrzések a vonat a hétköznapi közlekedés része akár csak a metró vagy a busz. (ezzel szemben Spanyolországban vonaton már-már repülőtéri szintű ellenőrzést tapasztaltunk)
Mi sem hagyhattuk ki a Shinkansen-en utazást. A kb 90 km-re nyugatra fekvő Himeji városáig a Shinkansent választottuk. A kb 90 km-es utat 30 perc alatt tettük meg, ami kb 180 km/órás ÁTLAG!! sebességet jelent, és ebben benne volt, hogy egy köztes megállóban (Kobe) is megálltunk. A csúcssebessége ezen a szakaszon 270 km/óra volt, amiből túl sokat nem lehetett érezni. Nagyon sokat mentünk alagútban, így a domborzati változatosság sem állhat a sebesség útjába. Persze megvan a sietség ára. Hagyományos személyvonatra erre a távra 1490 Yen a jegy ára, a gyorsvonat felára még erre 1730 Yen volt, de ezért cserébe szinte biztosak lehetünk a másodpercre pontos indulásban és érkezésben.
Himeji-be érve a táskáinkat az állomáson lévő csomagmegőrzőben hagytuk , és mivel nem csak a vonatozás kedvéért jöttünk elsétáltunk a vasútállomástól mintegy negyed órányi sétára fekvő Fehér Kócsagnak is nevezett várkastélyhoz.
Az eredetileg a 14. században épült majd többször átépített kastély az elsők között került az UNESCO japán világörökségi helyszínei közé. Az utolsó nagy felújítást 2010 és 2015 között végezték rajta, mostanra szinte teljes pompájában látogatható (csak néhány melléképület homlokzata van beállványozva). A vár ostromot sosem élt át, pedig láthatóan felkészítették rá. A vizesárok és a vastag masszív várfal, rajta változatos alakú lőrések biztosították volna a védelmet.
A kastély mellett egy kis állatkertet találtunk. Ami kb 1 óra alatt bejárható. Vicces volt a könyöklő kenguru, és a japánok furcsaságára is láthattunk egy példát.
A vasútállomás környékén beültünk egy kis étterembe. A kedvünkért előkerült a többnyelvű étlap. 4 nyelv 4 féle írásmód: japán, angol, kínai és koreai.
A kora délutáni ebéd után ismét vonatra szálltunk. A következő megálló Kobe. Amiről nekem elsőre a világ legdrágább marhája jut az eszembe.
Élő marhát nem láttunk 🙂 De láttunk egy tiszta és rendezett tengerparti várost. Viszonylag új épületekkel. Kobe városáben egy 1995-ös földrengés igen nagy károkat okozott. Persze mára ebből már csak az emléktáblák maradtak.
Az itteni öbölben van kiállítva a világ talán egyetlen mozgó alkatrész nélküli motorjával működő hajója. A Yamato-1 a 1990-es évek elején épült magnetohidrodinamikus hajtással működő prototípus. Futurisztikus áramvonalas formája ellenére mindössze 15 km/h-s sebességre volt képes, de a japánok ezt is megcsinálták 🙂
Az öbölben sétálgatva szép lassan ránk sötétedett, de Kobéból csak nem mehetünk tovább úgy, hogy ne kóstoltuk volna meg a Japánból nem exportálható marha húsát. Persze nem is nagyon lehet az öbölben éttermet találni ahol ne lehetne kapni. Végül egy hamburger mellett döntöttünk. Nem volt rossz, de legközelebb inkább steak-et választok 🙂
Ismét vonat, ezúttal Kiotóig, ahol a következő pár napot töltöttük. Kiotóban már a vasútállomás is megér egy külön sztorit, de a nap végén fáradtan már inkább csak a szállás felé orientálódtunk. Egy airbnb-n kivett tipikus kis méretű japán lakásban szálltunk meg, tatamival meg földön fekvéssel 🙂
Petrát elhagyva egy masszív felhőben autózva 20-30 km/órás sebességgel haladva a tervezettnél sokkal több idő alatt értünk Shobak várához. Hát nem túl sokat láttunk belőle. Egész pontosan ennyit:
Délután fél 2-kor jelenésünk volt a Rum vádiban (Wadi Rum). A hegyeket elhagyva szerencsére kitisztult az idő, és egyre jobban tudtunk haladni. Az autópályán már teljesen jól tudtunk haladni a sivatag felé.
Rum falu határában igyekeznek behajtani a Wadi Rum belépő árát, de a JordanPass-unk ezt is kiváltja. Ugyanitt többen ajánlották a szolgáltatásaikat, de mi már előre leegyeztettük a programot. Az egyeztetett időpontnál kicsit előbb érkeztünk. A falu központjában lévő nem túl életteli étteremnél tébláboltunk amikor egy helyi fazon segítségével felhívtuk a túravezetőnket. Emberünk néhány percen belül megjelent egy platós terepjáróval.
A plató felé intett jelezvén, ha kész vagyunk indulhatunk. Fél napos sivatagi terepjáró túra sivatagi táborban alvással. Jól hangzott, de akkor kezdett komollyá válni a dolog, amikor elhagytuk az utolsó műúton elérhető falut és távolodni kezdtünk tőle.
A platón pattogva poroszkáltunk a poros pusztában. Az autó nem volt a legbizalomgerjesztőbb, de vezetőnk elmondása alapján ő a sivatagban nőtt fel, tudja mit csinál.
A túra során több helyen megálltunk fényképezni, nézelődni. A faluhoz viszonylag közel még egy fa is volt, de ahogy távolodtunk úgy fogyott el az a kevés növényzet is.
Az egyik sziklahegy oldalán fekvő homokdűnénél egy tevekaravánnal találkoztunk, majd a valószerűtlenül puha homokban felmásztunk. Ahol éri a nap ott a homok felső része kellemetlenül meleg, de mélyebben már szinte hűvös volt.
A hőmérséklet 22-25 °C körül alakult, ami a napon azért többnek érződött. Néhol a nagy szél úgy felkavarta a homokot, hogy érezhetően lecsökkentette a látótávolságot.
Ha már növényzet nem nagyon van, akkor örüljünk az érdekes sziklaformációknak. A Wadi Rum területén több sziklahíd is található, mi ezek közül 2-t kerestünk fel. A kisebbre elég könnyű felmenni, de az erős szél miatt azért nem voltam 100%-ig nyugodt a tetején 🙂
A nagyobb jóval magasabb, ide már jobban kell kapaszkodni fölfelé, de néhány perc alatt ez is teljesíthető.
A nap ereszkedésével egyre újabb formák jelentek meg. A homokdűnéken egyre látványosabbak lettek a szél által létrehozott barázdák.
Végül még naplemente előtt megérkeztünk a szaudi határtól alig több, mint 10 km-re fekvő táborhoz. Itt egy hegy által védett helyen voltak felállítva a beduin sátrak, amelyekben 2 ágy, éjjeliszekrény, egy ledes lámpa, meg egy a fényképezők töltésére használható konnektor volt. (telefont tölteni nem érdemes, természetesen térerő az nincsen). WC és fürdő az egyetlen kő épületben. Víz tartálykocsiból, áram napelemből, éjjel akkuból.
Elfoglaltuk a sátrunkat, majd a hegytetőről megnéztük a naplementét. A képen látható fehér sátrak a szomszédos “luxus tábor” sátrai, azokban még fürdőszoba is van, cserébe az áruk is csillagászati. Nem is lakott bennük senki.
Naplemente után a hőmérséklet rohamosan csökkenni kezdett. Olyan hideg lett, hogy még a tábortüzet is sátorban gyújtották be. Rajtunk kívül 3 vendég volt a táborban, egy idősebb amerikai nő (nevezzük Alice-nek) , egy hasonló korú kanadai-orosz pasi (hívjuk Joe-nak), és egy kb korunkbeli palesztin srác (legyen Mohamed).
A tábortűz melletti teázgatás közben Mohamed jól elbeszélgetett a többi Mohameddel a helyiekkel (arabul), ebből mi túl sokat nem értettünk, de szóba elegyedtünk a többiekkel. Joe-ról megtudtuk, hogy mérnök, már hónapok óta a környéken él, rendszeresen kijár a sivatagba, mostanra saját házat bérel Rum faluban. Alice évek óta önkénteskedik, leginkább a Közel-Keleten, imádja a sivatagot (ő nem is sátorban, hanem a szabad ég alatt aludt)
A helyiek többször utalgattak, hogy nem sokára elkészül a vacsora, de még a föld alatt van. Nem nagyon értettük, mígnem egyszer csak szóltak, hogy kész, mehetünk megnézni, ahogy kiveszik a föld alól. Ekkor a tábor közepén lévő izzó parázskupacot elkotorták és alóla került elő a vacsoránk!
A több szintes földalatti “grill”-en tökéletesre párolódott a rizs, a zöldségek és a csirke. Ezekhez még frissen készített salátákat tálaltak fel. Leesett az állunk!
Vacsora után mindenki nyugovóra tért, de mi még csillaglesre készültünk. Ekkor még vakítóan sütött a Hold túlragyogva a halványabb csillagokat. Megvártuk a “holdlementét” és kimerészkedtünk a korom sötétbe. A sötét nem is volt vészes, de nagyon hideg volt, kb 5°C lehetett. A csillagokat néhány bárányfelhő miatt sajnos nem láttuk tökéletesen, így a csillagfotózás elmaradt 😦
Aludni végül 3 pokróc alatt egész jól sikerült. Reggel még várt ránk egy reggeli (főleg humusz) majd felpattantunk a platóra, ezúttal már Mohameddel kiegészülve (Joe és Alice pedig az utasfülkében jött velünk a faluig.
A platón volt lehetőségünk szóba elegyedni Mohameddel akiről megtudtuk, hogy építészmérnök. Épp közösségi épületet tervez Rum faluba és inspirációért jött. Az unokatestvére egyébként Aqabában él és őt tervezi ezután meglátogatni. Felajánlottuk neki, hogy ha nincs még fuvarja szívesen elvisszük őt Aqabába. Örült a lehetőségnek, de még néhány mérést el kellett végeznie a faluban, és Joe-hoz is be kellett ugrania.
Aqabába felé az autóban Mohameddel beszélgetve sok új infót kaptunk. Mohamed sok felé járt már, külföldi egyetemeken tanult, az USA-ban és Portugáliában. Sok érdekes dolgot mesélt az autóban. Ahogy Aqaba felé közeledve elértük az ellenőrző pontot (amit a másik irányba szinte kérdés nélkül tudtunk átlépni) most így 2 európai és egy arab egy autóban már gyanús lett. Kiszállítottak, elkérték mindannyiunk útlevelét, Mohameddel arabul egyezkedtek, aztán végül pár perc után csak továbbengedtek 🙂
Aqabába érve Mohamednek még volt pár szabad órája, így csatlakozott hozzánk a város felfedezésében. Ő sem járt itt korábban, de az arab kultúra és nyelv ismerete segítségünkre volt. Meg tudta mutatni a jellegzetes helyi dolgokat, kajákat, a speciális arab kávét amit forró sivatagi homokban főznek.
Aztán délután a várostól délre lévő strandra igyekeztünk. A hőmérséklet hibátlan volt eső nem esett, mégsem volt tökéletes az időjárás. A nagy szél úgy felkavarta az egyiptomi sivatag homokját, hogy a Vörös-tenger egyébként jól látható túlpartja a porba veszett.
De a levegőben lévő homok a víz alatt szerencsére nem volt zavaró. Még jobb lett volna, ha lett volna nálunk búvárszemüveg 🙂
Este Mohamed tanácsára kipróbáltuk a bárányból készült mansaf-ot. Nagyon finom, végtelenül laktató fogás. A tésztában egy kupac rizsen főtt bárányhús a tányérban joghurtos öntet, amit a rizsre és a húsra kell locsolni. Degeszre ettük magunkat.
A városban sétálgatva többször tapasztaltuk, hogy néhány bazáros és fűszerárus pár szót beszél magyarul. Egy időben nagyon sok magyar járt ide, így ez nem is annyira meglepő, aztán egy eldugott mellékutcában az egyik árus miután meghallotta, hogy magyarok vagyunk, szinte hibátlan magyarsággal szinte teljesen magyar mondatokkal kezdett hozzánk beszélni. 1-2 szót, amit nem tudott magyarul, azt az angol megfelelőjével helyettesítette de így teljesen folyamatosan tudott beszélni. A legszürreálisabb rész mégis azt volt, amikor az egyhúros hangszerén elénekelte nekünk az “Az a szép”-et…
Azt hittük, hogy aznap már több meglepetés nem érhet. De mégis. Már majdnem visszaértünk a szállodába, amikor egy kirakatot bámulva valaki arabul kezdett hozzám beszélni. Jeleztem, hogy arabul nekem nem fog menni, amikor a pár hölgy tagja magyarul visszakérdezett, hogy “De ugye nem magyar vagy?” Kicsit elkerekedett a szemem 😀 Végül a nap csattanójaként még elfogyasztottunk pár pohár sört Irénnel és aqabai párjával egy tengerparthoz közeli teraszon.
Másnap délelőttre kitisztult a levegő, az összes homokot elfújta a szél, megjelentek a bárányfelhők. Mindössze pár szabad óránk maradt a reptéri transzferig, azt a város további felfedezésére szántunk. A parton egyre nagyobb számban jelentek meg a fürdőzők (főleg helyiek). Majd megadta magát a fényképezőm a fekete kép az utolsó amit kipréselt magából, azután már csak egy hibajelzést tudott adni 😦 Szerencse, hogy csak így az utolsó napon.
Az aqabai parton áll egy hatalmas zászlórúd. A világ 6. legmagasabb önmagában álló zászlórúdja 130 méteres magasságával és a rajta lobogó 1800 négyzetméteres (60*30 méter) zászlajával a környék több országából is látható (Izrael, Egyiptom, Jordánia, Szaud-Arádia)
A délután a hazaúttal telt. Az izraeli határon történő átkelés zökkenőmentesen ment, az izgalmak a célegyenesben kezdődtek. A reptéri transzfer busz már elhagyta Eilat-ot, amikor félrehúzódtunk és bemondta a vezető, hogy az egyik korábbi megállóban várt, de időben nem megjelenő utasok előkerültek, így értük vissza kell fordulnunk, de beszéltek a reptérrel ígérik, hogy felgyorsítják a biztonsági ellenőrzést, hogy garantáltan feljussunk időben a gépre. Nem nagyon izgultunk, bár már tapasztaltuk az izraeli reptéri ellenőrzések szigorát. Kb egy órával a gép indulása előtt érkezett a transzfer busz a reptérre. A hatóságok láthatóan igyekeztek gyorsítani az ellenőrzési folyamatot, pár perc alatt az egy sorból 3-4 párhuzamos sort kreáltak új kapuk nyitásával. Egész gyorsan sorra is kerültünk, de az útlevelünkben lévő néhány pecsét (különösen a muszlim Malajzia pecsétje) beindította a szigorúbb biztonsági protokollt. Egyből szétválasztottak bennünket és hosszú kikérdezés vette kezdetét. – Hol voltunk? – Kivel találkoztunk? – Mikor voltunk Malajziában? – Hányszor? – Milyen nyelven beszélnek otthon a szüleink? – Van e testvérem, hogy hívják? és így tovább. Néhány kérdés vissza-vissza tért. Fárasztó és nagyon kellemetlen helyzet, és igazából nem is értem, hogy erre mi szükség van egy kiléptetés során, úgy, hogy előtte pár nappal a reptéren a belépés simán, a szárazföldi határátkelés mindkét irányban akadálytalanul ment. Végül kb háromnegyed órányi kérdezősködés után utolsóként tudtunk felszállni a gépre.
A Jordániában töltött pár nap meglepően mozgalmasan telt, és váratlan pozitív benyomásokat adott. Mindenhol örömmel fogadtak, segítőkészek és a vártnál sokkal kevésbé “nyomulósak” voltak. Jordánia valóban egy biztonságos, jól utazható ország nem túl messze, de rengeteg egzotikummal.
Jordániában, amit úgy is emlegetnek, hogy a Közel-Kelet Svájca nincs olaj és édesvíz is alig, mégis van valami ami a környéken keveseknél. Béke. A világ többi részéről szemlélve persze elég távol van ahhoz, hogy összemosódjon a Közel-Kelet többi “problémás” vidékével, ezért amikor valami “esemény van” akkor megcsappan az ide utazó turisták száma is.
Eilat, Izrael egyetlen Vörös-tenger parti üdülővárosa jelentősen megérezte az orosz turisták számának lecsökkenését, és ezt kompenzálandó megtámogatták egy kicsit a Ryanair-t, hogy több európai városból hordjon ide pár ezer turistát. Ennek a támogatásnak köszönhetően lehetett az elmúlt téli szezonban szinte fillérekért az Eilattól 60 km-re fekvő Ovda repülőtérre eljutni.
Mi is ezzel a járattal érkeztünk a téli menetrend vége felé, az év szinte egyetlen valamire való hosszú hétvégéjén, március 12-én. Az alapvetően katonai célokra épült Ovda reptéren érkezésünkkor az egyetlen repülő a minket idereptető Ryanair gép volt. Ez általában jó jel, a kis repterekhez jó emlékeim kötődnek. Az útlevél-ellenőrzés izraeli viszonylatban egész gyorsan megtörtént. Tel-Aviv-val ellentétben itt pecsételnek is az útlevélbe, ami bizonyos országok későbbi meglátogatásakor jelenthet problémát (láttunk olyat, aki külön lapra kérte a pecsétet).
A terminálból kilépve már várt bennünket a transzfer szolgáltató busza, amivel elindultunk Eilat felé. Eilat alapvetően egy üdülő város, túl sok látnivalót nem kínál. Izrael innen könnyebben elérhető érdekes részeit (Holt-tenger, Masada, Jeruzsálem stb..) már tavaly ősszel bejártuk, így kézenfekvőnek tűnt a szomszédos Jordánia felkeresése. A térképre ránézve egyből látszik, hogy Eilat és Aqaba igen közeli szomszédok, a szárazföldi határátkelés sem lehetetlen. A transzfert egészen Aqabáig foglaltuk, de a nagy busz csak Eilat központjáig vitt, ahol egy kisebb busz jött értünk, és kettőnket, akik Aqabáig vettünk jegyet elvitt a jordán határig, ahol a sofőr az átkelő felé intett és jelezte, hogy menjünk át, majd a túloldalon vár bennünket valaki. Hát ööö, jó…
A határátkelőn izraeli és jordán járművek sem kelhetnek át, de gyalog a megfelelő vízum birtokában át lehet jutni. Apropó vízum. Jordániában 2016. januártól megszűnt a határon felvehető vízum lehetősége (ezt elutazás előtt néhány héttel hallottam meg tök véletlenül a rádióban). Így aztán nekünk is előre kellett intézkedni. Az egyszeri belépésre jogosító vízum a budapesti nagykövetségen 21 900 Ft, de ha legalább 3 éjszakát töltünk Jordániában akkor sokkal jobb ajánlat a JordanPass. A JordanPass 70-80 dínárért tartalmazza a belépőjegyet 40 látványossághoz és legalább 3 éjszakás tartózkodás esetén a vízumot is kiváltja. Így hát megváltott JordanPass-szal a telefonunkon indultunk neki a határátkelésnek.
Az izraeli kilépési illeték megfizetése után gyorsan meg is kaptuk a kilépő pecséteket az útlevélbe, jöhetett a beléptetési procedúra a jordán oldalon. A határátkelő izraeli oldala teljesen high-tech, tiszta, csilli-villi. A jordán oldal ezzel szemben egy időutazás a múltba.
Dohányfüstös, retró irodában épp kekszet és kávét vacsorázó határőr ellenőrizte az útlevelet, illetve kérte a vízumot. A már említett JordanPass a telefonunkra volt letöltve egy QR kódos kép formájában. A határőr tiszt kicsit ránagyított a képre megkérdezte meddig maradunk, és határozottan nézte a QR kódot. Ezek szemmel olvassák a QR kódot! Majd kisvártatva arabul beleírt valamit az útlevelekbe, megkínált a kekszéből és jelezte, hogy mehetünk a következő irodába. Itt ismét megnézték az útlevelet, belenézettek egy retinaszkennerbe, megkaptuk a pecséteket és mehettünk utunkra.
A határ túloldalán néhány taxis várt a potenciális utasokra. Az lehúzások ellen egy nagy hivatalos táblán ki vannak írva a hivatalos taxi díjak az ország nagyobb városai felé, ez legalább irányba állítja az alkudozást. Mivel mi a belvárosig előre lefoglaltuk a transzfert nekünk taxira nem volt szükségünk, csak meg kellett találnunk az emberünket. Némi félreértést követően (a “Fun Time”-ot ők “van tájm”-nak, mi “fan tájm”-nak ejtjük) azért végül csak elindultunk.
Aqaba belvárosában elfogyasztottunk egy shawarma-t és megkerestük az Avis autóbérlő cég irodáját. Szinte percre pontosan a foglalás időpontjára érkeztünk. Jeleztük, hogy van foglalásunk, ráadásul előre fizetve, kérjük az autót. Emberünk percekig matatott a gépén, majd közölte, hogy nincs a nevünkre foglalás, illetve van, de 2 héttel korábbra. Lobogtattuk a kinyomtatott visszaigazolást, ő meg telefonálgatni kezdett. Csak meglett az a foglalás. A papírok kitöltését követően már célegyenesben éreztük magunkat, amikor kiderült, hogy a nekünk szánt autó lerobbant. Még szerencse, hogy nem alattunk. Ugyanilyen autó nem volt másik, így végül egy újabb papírozós kör után, felár nélkül kaptunk egy magasabb kategóriás autót (Lancer).
Váltottunk némi pénzt, érdekes módon a kiírt árfolyamnál kedvezőbben, megtankoltunk és elhagytuk Aqabát. Aqaba Jordánia egyetlen tengerparti városa és kikötője ezért az egész város vámszabad terület. A várost az autópályán elhagyva néhány kilométer után egy ellenőrző ponton kell áthaladni, ami persze mindössze 2 hátizsákkal teljesen gördülékenyen megtörtént.
Késő este értünk a Petra melletti szállodába. Azt már csak másnap a reggelinél vettük észre, hogy a szálloda kb 5 perc sétára van a látogatóközponttól.
A belépő Petrába nemzetközi viszonylatban is kiemelkedően drága. A Jordániában egy éjszakát sem töltőknek pedig külön feláras jegyet kell venniük. Szerencsére a JordanPass tartalmazza a Petra belépő árát is.
A főbejárat után pár száz méter sétát követően érkezünk a Szik-hez, ahol néhol 80-100 méter magas sziklák közti 2-3 méter széles hasadékban közelíthetünk Petra romjaihoz.
Néhány száz méter megtétele után a sziklák közt felsejlik a Kincsesház és már-már Indiana Jones-nak érezhetjük magunkat.
A Kincsesház (Treasury) talán Petra legismertebb épülete, mégsem volt zavaróan nagy a tömeg. Egész Jordániára jellemző volt, hogy jól kiépített látszólag sokkal nagyobb emberszám ellátására is képes helyeken meglepően kevés volt a turista. Így legalább jó alkupozícióból indultunk az árusoknál 🙂
Tovább haladva a városban egy ponton letértünk a főcsapásról, hogy felmásszunk a város fölé magasodó hegyre.
A legjobb kilátást (legalábbis itt még azt hittük) az áldozati helyen kaptuk a városra.
A hegy túloldalán leereszkedve a városközponti főúton csatlakoztunk vissza a “fősodorba”.
Innen egy újabb emelkedő várt ránk, hogy a sziklákba vájt hosszú lépcsősoron át feljussunk a legmagasabban fekvő hatalmas építményhez, a kolostorhoz.
A fárasztó felfelé utat akár szamár háton is meg lehet tenni, de szegény szamarakat biztos, hogy nem rám méretezték 🙂
Itt aztán több irányjelző táblát is találtunk, melyek mind a legjobb kilátást hirdették. Vélhetően a hegytetőn lévő árusok próbálták így felcsalogatni a már egyébként is megfáradt utazókat.
A kolostor a látogató központtól kb 6-7 km-re van, ezt az utat visszafelé is meg kellett tennünk, ezért hogy még világosban visszaérjünk ideje volt indulnunk. A visszafelé úton végig a főcsapáson maradtunk, egyre fogyott az energiánk.
Mire visszaértünk a szállásra már 17 km fölött mért a GPS logger. Rendesen elfáradtunk.
A hét bizonyos napjain extra attrakció Petra éjszakai látogatási lehetősége. Olyankor a Kincsesházig lehet bemenni, és egy csomó gyertyával világítanak. Képeken nagyon jól néz ki, de élőben sajnos mi nem láthattuk.
A környékbeli éttermek sem túl jónak, sem túl olcsónak nem tűntek, ezért végül a szállodában fizettünk be egy svédasztalos vacsorára (az átlagos éttermek egy főételének áráért).
Másnap reggeli után elhagytuk a szállodát és autóba ültünk. A néhány kilométerre lévő Kis-Petra (ingyenes) neve találó, nagy testvéréhez hasonlóan itt is sziklába vájt épületek és lépcsők de jóval kisebb területen. És szinte semmi turista. Kb 1 órát érdemes rászánni.
És persze itt is előkerült a legjobb kilátáshoz vezető tábla:
Az idő meglehetősen elromlott, egész hűvös lett és a felhők is leereszkedtek. A következő célpontunk a 25 km-re fekvő Shobak-vára volt, de az időjárás miatt a tervezettnél sokkal lassabban tudtunk haladni.
Konkrétan ennyit lehetett látni a kocsiból:
A csiga tempó miatt borulni látszott a terv, hogy 1-1,5 óra alatt megnézzük a várat és robogunk tovább a sivatag felé….
A következő állomásunk Phú Quốc-sziget, Vietnam legnagyobb szigete és egyetlen vízum nélkül is látogatható területe. A szigetre repülővel (nemzetközi repülőtere van) vagy hajóval lehet eljutni, mi ezúttal az utóbbi megoldást választottuk.
Menetrendszerű utasszállító kompok 2 városból (Ha Tien és Rach Gia) járnak a szigetre (részletesebb menetrend és információk a kompokról itt). Nekünk Can Tho-ból kellett eljutni az egyik ilyen városba. Can Tho-ból közvetlen buszjárat jár Rach Gia-ba, így kézenfekvő annak a használata. A FUTA bus útvonalai egyébként egész jól lefedik Vietnamot. A hosszabb útvonalakon éjszaka fekvésre alkalmas “alvó” járatok is járnak, de ezeket nem próbáltuk, alacsonyabb költségvetés esetén még szállás költséget is spórolhatunk velük.
Az utazás előtti nap jeleztük a szálloda recepciósainak, hogy buszjegyet szeretnénk, akik készségesen segítettek a telefonos foglalás lebonyolításában. Másnap reggel a menetrendszerű távolsági járat indulása előtt fél órával egy kisbusz érkezett értünk és elvitt a nagy buszok megállójába (ez már a buszos cég szolgáltatása, a kisbuszért külön nem kellett fizetni). A buszmegállóban kellett kifizetni a fejenként 105 000 dong-os (kb 1300 Ft) jegyet a 112 km-es útért.
A busz tiszta, a jegyhez egy üveg ivóvíz és nedves törlőkendő is jár. Pontosan indultunk, és az út bár valóban csak 112 km és szinte nyíl egyenes volt, mégis több, mint 3 óráig tartott. A 2×1 sávos úton hatalmas motoros forgalom, a több 10 km hosszan nyílegyenes szakaszokon az út mellett végig házak amelyek hátsó oldala vízről megközelíthető. Szinte nem is volt olyan ház amelyikben ne lett volna valamilyen műhely, üzlet, étterem, zöldséges, akármi. Mintha egy végtelen faluban buszoztunk volna…
Rach Gia-ba érkezve a buszpályaudvaron egy másik kisebb buszra szálltunk át ami a kikötőbe vitt. Ezért sem kellett pluszban fizetni, tehát a buszjegy áráért háztól házig szolgáltatást kaptunk egy tiszta jó állapotú wifis buszban. Ha nem sietős kiemelten ajánlott!! Igazából privát taxival sem lehetne gyorsabban haladni a forgalom miatt.
Szerencsére a kompjeggyel jó előre gondolkodtunk és felvettük a kapcsolatot a hajózó társasággal akik azt javasolták, hogy ha biztosra akarunk menni már előre vegyük meg a kompjegyeket, mi már az út legelején Ho Chi Minh City-ben beszereztük azokat, egyébként sok utazási irodában is beszerezhetők, de a kikötő pénztárában csak egyetlen angol nyelvű felirat volt látható “SOLD OUT” (azaz elfogyott). A velünk egy buszon utazó francia társaságnál volt is nagy riadalom, de gyorsan előkerültek az alternatív jegyértékesítők akik jókora felárral kínáltak jegyeket. Végül elfogadható feláron csak feljutottak ők is a hajóra, de nem bánom, hogy nekünk nem kellett itt rögtönözni.
A komp a 120 km-es távolságot 2,5 óra alatt lezavarta. Elég jól repesztett. Biztos, ami biztos a kabinban DVD-ről karaoke felvételeket vetítettek, úgyhogy jó szolgálatot tett a zajszűrős headset 😀
A kikötőben már névtáblával várt bennünket az előre foglalt szálloda sofőrje és újabb pár perc autókázás után megérkeztünk a szinte vadonatúj szállodánkba. A Praha Hotel jobb helyen van, mint bookingos térkép mutatja. Pár száz méterre a tengerparttól, 2-3 perc sétára néhány étteremtől és kb 4 km-re a motorzajos “fővárostól”. Megérkezésünk után lesétáltunk a partra, ahol még épp elkaptuk a naplementét, vacsiztunk egyet egy közeli étteremben, alkudoztunk egy kicsit néhány robogó bérlésére és csobbantunk egyet az egyébként tök üres medencében.
A szigeten a forgalom vietnami viszonylatban már nagyon nyugisnak tűnt, így másnap reggel vettük a bátorságot és béreltünk egy kupac robogót. A szállodában jó áron kínáltak egész jó állapotú járgányokat, így kézenfekvő volt a választás. A szigetet legkényelmesebben a helyiek által is tömegével használt járművekkel lehet felfedezni.
A 125 köbcentis automata váltós robogókkal kényelmesen lehet haladni. A városi forgalom azért elsőre kicsit sűrű volt, de sikerült felvenni az ütemét és szerencsére a város sem túl nagy.
Aztán a sziget egyetlen főútjáról letérve hamar elfogy az aszfaltos út is. A mellékutakon legjellemzőbb a vörös salakos borítás.
Néhány faluban salakos út mellett is van benzinkút. Néhány 10 000 dong (pár száz forint) és már tele is a tank!
A sziget észak-nyugati csücskénél értünk újra a tengerparthoz, ahol a tiszta vízben halászhajók parkoltak.
Innen dél felé indultunk igyekezve a parthoz minél közelebb haladni. Egy darabig ismét volt aszfaltos út, de miután erről lefordultunk egyre mélyebb homokkal kellett megküzdeni. Furcsa volt, hogy főleg melósnak kinézők voltak még az úton, mígnem egy ponton néhány marcona alak elénk állt, hogy szerintük mi nem az építkezésen dolgozunk, úgyhogy semmi keresni valónk arra felé. Na akkor vissza a Dakart megszégyenítő homokon… A szigeten egyébként rengeteg helyen folyik nagy beruházás. Itt is egy óriási szálloda komplexumot építenek, a közelben láttunk egy vadonatújnak kinéző kórházépületet (korábbi blogbejegyzések alapján régebben a szigeten csúcsszezonban egy német orvos próbálta ellátni az esetleg egészségi gondokkal küzdő turistákat, de a legközelebbi kórház a szárazföldön van, látszólag már ez is megváltozott), szinte teljesen üresen kongó csúszdaparkot, pár hónapja megnyitott állatkertet. Pár év múlva rá sem lehet majd ismerni a szigetre, ebben biztos vagyok!
Végül egy szimpatikus partot kiválasztva csobbantunk egyet a kellemes hőmérsékletű tengerben.
Délután haladtunk tovább dél felé, ahol érdekeset láttunk megálltunk, ahol nem ott haladtunk.
Kicsit ejtőztünk egy függőágyas büfében…
Este pedig megvacsoráztunk a szállodánk szomszédságában lévő Nemo Restaurant and Laundry-ban 😉 igen, étterem és mosoda. A szállodában darabonként kb. az itteni kilós árat kérték a mosásért, így hát inkább itt adtuk le a szennyes ruháinkat egy újabb kör mosásra.
A robogóknak másnap is jó hasznát vettük. Ezúttal a sziget déli része felé indultunk. Az első állomásunk a keleti parton lévő halászfalu Hàm Ninh volt. Kisétáltunk a hosszú mólóra, de az igazán érdekes a mindenféle friss tengeri herkentyű volt amit árultak. Lavórból kínálták az élő csikóhalat és mindenféle egyéb élőlényt.
Aztán az egyik árusnál furcsa, beazonosíthatatlan dologra lettünk figyelmesek:
Az angolul nem igazán beszélő eladólánynál activityzve rákérdeztünk, hogy mi a fene is ez, mire ő kissé elpirulva, de egyértelműen mutatva válaszolt 😉 ezek bizony valamilyen állatoknak a “szerszámai”. (Ha valaki tudja pontosan, hogy milyen állat az elárulhatná ;))
Itt ketté váltunk. Ketten észak felé – egy a térképen “adventurous route” (azaz “kalandos útvonal”) jelzővel jelölt földúton – indultunk, a többiek a délebre fekvő strandokat fedezték fel.
A “kalandos” útvonal végig vörös salakos/homokos út. Egy helyi útbaigazítása alapján robogóval járható, autóval nem igazán. Ebben igaza is volt. De érdekes volt, hogy e mellett a földút mellett a villanyoszlopokon is optikai kábel futott. A földút melletti utolsó büfében is (érzésre a világ vége után kettővel, a semmi közepén) is legalább 20 Mbps-es ingyenes wifi volt 🙂
A sziget északkeleti oldalán a szigettől kb 20 méterre egy sokkal kisebb sziget, a Hon Mot sziget áll. Ide egy tákolt fahídon lehet bejutni. A pici sziget adottságai csodásak, de elhanyagoltsága, és piszkossága lehangoló 😦
A tenger olyan nyugodt volt, hogy még tavon is ritkán látni ilyen sima vízfelületet, de szinte nem találtunk olyan négyzetmétert, ahol ne lett volna valami szemét a homokban a vízben vagy a fűben. Volt minden, kompakt fénycső, fél pár cipő, konzervdoboz, festékesdoboz, minden. És ez sajnos nem csak itt volt jellemző. Egész Phu Quoc kicsit egy építési területre emlékeztet. Az építkezésekben sokan csak a természetkárosítást látják, én bízok benne, hogy hosszabb távon azért az építkezések révbe érésével a tisztaságra is nagyobb hangsúlyt fektetnek, mivel csak így fogják tudni megtölteni a rengeteg épülő szállodát.
A potenciál azért sok helyen látszik:
Igyekeztünk még sötétedés előtt visszaérni a szállodánk környékére, hogy elkerüljük a sötétben motorozást. A naplemente ezúttal is különleges volt. Most egy teherhajó vitte el a napot 😀
Az utolsó Vietnamban töltött esténken azért mégis ismét felszálltunk a robogóra, és berobogtunk a városban lévő piacra. A legfőbb árucikkek a tengeri herkentyűk, és a helyben termesztett gyöngyből készült ékszerek. Nem igazán értek hozzá, de a gyöngysorok (az extrém nagyokat leszámítva) nem tűntek drágának.
És itt találkoztunk a legcukibb, de egyben legkeményebb alkupartnernek bizonyuló bazárossal is:
Még este értesítést kaptunk a légitársaságtól, hogy a másnapi Ho Chi Minh City-be tartó járatunk indulási idejét több órával előre hozták, így az utolsó délelőttre tervezett úszkálás elmaradt, helyette egy csomót várhattunk a saigon-i reptéren a Vietnam-ot elhagyó, Bangkokba tartó következő járatunkra….
Vietnam látnivalókban talán nem olyan erős, mint Thaiföld, de az emberek nyitottsága és őszintesége felülmúlja azt. Bár autót bérelni külföldiként nem lehet, mégis könnyen lehet utazni. A taxik akár nagyobb távolságokra is megfizethetők, rengeteg belföldi fapados repülőjárat, és távolsági buszjárat van, amikkel költséghatékonyan lehet közlekedni. Vannak rémhírek a turistákra szakosodott lehúzásokról, extrém túlárazásokról, zsebtolvajlásokról, de mi szerencsére ilyesmivel nem találkoztunk! Ha nem is kezdő utazóknak, de Dél-Kelet Ázsiában néhány helyen már megfordult utazóknak bátran ajánlom!
Vietnam 3. legforgalmasabb és jelenleg is dinamikusan bővülő repülőterén talán az eddig általam látott leglelakottabb repülőgépre szálltunk. Az egyszínű fehérre festett (vélhetően bérelt), szinte minden ülése szakadt, törött kartámaszos, lyukas ülészsebes repülőgép már a menetrend szerinti indulás előtt pár perccel felszállva végül azért rendben leszállított bennünket a Mekong-delta fővárosaként is emlegetett következő célpontunkra Can Tho-ba.
(a képekre kattintással megnyíló albumban további képek is vannak)
A Mekong-delta vidéke Vietnam rizs termelésének több mint felét adja, de rengeteg másféle zöldséget és gyümölcsöt is termesztenek a Mekong által folyamatosan öntözött talajon. A majdnem fél magyarországnyi területen szinte mindenhol ott van a Mekong, de legalábbis mindenhol nagyon közel van. Sok helyre közúton nem is, csak hajóval lehet eljutni.
A Mekong-delta vidékének legnagyobb városa (1,2 millió lakos) Can Tho. Nagyváros lévén itt azért lehet látni néhány modern, magasabb épületet, ezek tipikusan hotel, bank, vagy telefonszolgáltató irodaházai. A szállodánk is így emelkedett ki a városból, és talán itt volt a legnagyobb kontraszt a szállásunk és a környező utcákban tapasztaltak között. A szállásunk egy nemzetközi viszonylatban is jónak mondható, jól felszerelt 4 csillagos szálloda volt közvetlenül a központban, európai árakhoz mérten nagyon olcsó (2 ágyas szoba kb 9000 Ft / éj reggelivel) áron.
Kora délután, miután elfoglaltuk a szobát kisétáltunk a városba kicsit ismerkedni a környékkel. Közvetlenül a szálloda főbejárata mellett egy piacot találtunk, ahol a friss zöldségektől kezdve, a friss húson át az élő halig és békáig mindenfélét árultak.
Főzőcskézni nem nagyon volt időnk (meg konyhánk sem nagyon volt :)) így ezekből a nyersanyagokból nem nagyon vásároltunk, de miután a kikötőben leszerveztük a másnapi programot kerestünk egy lehetőleg nem nyugati kajákat kínáló éttermet. Teljesen véletlenül egy kínai étterembe sikerült beülnünk, de nem bántuk meg. A kacsa leves egyszerűen hibátlan volt! A benne úszó majdnem fél kacsa, a kacsatepertővel megbolondított ízvilág, most is összefut a nyál a számban! Már csak ezért megérte volna Can Tho-ba jönni!
A naplementéhez közeledve fejenként 1000 dong-ért (13 Ft, igen tizenhárom) átkompoztunk a folyó túlpartjára, ahol még egyszerűbb körülmények között élnek az emberek. Hamar körbekaptak minket a gyerekek, akikről mindig remek képeket lehet csinálni 🙂
Másnap reggel még a Nap előtt felkeltünk, hogy már a Mekongról nézhessük végig, hogy ő ezt hogy csinálja. Meg mert az úszó piac is leginkább hajnalban aktív.
Az úszó piacon a környéken lakók árulják a terményeiket. A hajókon egy hosszú rúdra felhúznak egy-egy darabot a kínált termékekből, így messziről látszik, hogy ki mit árul. A nap előrehaladtával az árak folyamatosan mennek felfelé. Kora hajnalban még főleg nagykereskedelem folyik, aztán ahogy egyre több a turista úgy drágulnak a termékek. Kommunizmus van, de a biznisz az biznisz 🙂
A Mekong szerteszét ágazó mellékágain haladva meglátogattunk egy rizstészta készítő “üzemet”. Ha már nagyon unalmas a rizs, akkor csinálnak belőle tésztát 😉
Érdekes volt látni, hogy mennyire az életük része a folyó. Benne fürdenek, mosogatnak, halásznak, fontos közlekedési útvonal, belőle öntöznek. Minden a folyóból él, az pedig mindenhol ott van.
A minket kísérő, angolul jól beszélő sráctól a helyes evőpálca használaton kívül (igazából nincs is olyan, hogy helyes mindenki úgy használja, ahogy tudja) sok érdekes dolgot megtudhattunk. A környéken az átlagkereset kb 5 millió dong (kb 64 ezer Ft), de sokan ennek a tizedéből élnek. Vállalkozni szabad, de magas a korrupció. A párttagok és hozzátartozóik feltűnően jól élnek… az elmondottakból sok minden ismerős volt….
Kora délután értünk vissza a városba, de pár óra szusszanást követően ismét hajóra szálltunk, hogy egy másik környékre elhajózva a naplementét is a Mekongról nézhessük végig.
A Mekongon hajókázás közben többször a Call Of Duty híres jelenete jutott az eszembe, de szerencsére ilyesmivel nem találkoztunk:
Miután a napot megette a felhőkutya visszatértünk a városba. Az esti piacon tovább kísérletezhettünk az érdekes fogásokkal. Az a fürjtojásos(?) valami kifejezetten finom volt!
Másnap ismét utazás várt ránk, ezzel a csodaszép piros busszal indultunk a tengerpart irányába…
Az esti órákban érkeztünk Hội An-ba. A szállásunk (Red House Homestay) a tengerpart és az óváros között valahol félúton egy csendesebb utcácskában volt, és ahogy itt sok más helyen is ingyen használható bicikliket biztosítottak mindkettő könnyű megközelítéséhez. Ki is használtuk az alkalmat és az esti nyugis forgalomban betekertünk az esti piachoz egy kis vacsora elfogyasztása végett. Egy Vietnamban szokásos picike székes helyen kezdtünk, de végül több helyet is kipróbáltunk.
Másnap délelőtt, mivel már lassan egy hete úton voltunk és a kis táskákban fogyóban voltak a tiszta felvehető ruháink, leadtuk a szennyes cuccainkat mosásra. A szálláson vasalással együtt kilónként 2$-ért vállalták a mosást (később a faluban 1$-os árat is találtunk, de így helyben nagyon kényelmes volt)
Szerencsére napsütéses időnk volt, úgyhogy ezúttal a tengerpart irányába tekertünk. A parton meglepően kevesen voltak, de a víz kellemes meleg és meglehetősen hullámzó volt (el is vitte a hullám a napszemüvegem :()
Délutánra egyre szelesebb lett az idő, és kicsit hűlni is kezdett a levegő, úgyhogy még naplemente előtt vissza indultunk a szállásra. Igen jó móka volt a tengerparton, a rizsföldek mellett, és a helyiek által látogatott piacon, iskolai zenés táncos rendezvény közepette tekerni. Jó bepillantást kaptunk a helyiek mindennapjaiba. De ekkor még nem is sejtettünk, hogy milyen szürreális élmény vár ránk. Ahogy befordultunk a szállásunk utcájába, hallottuk, hogy valaki gitározik és Vietnami nyelven énekel. Ez még nem is lett volna furcsa, mivel Vietnamban a legváratlanabb helyen és időben lehet karakoe-zó emberekbe botlani, de mint kiderült épp a szállásunk tulaja szórakoztatta az ugyanott megszálló ausztrál családot. Ahogy befordultunk a kapun már hangos “HANGALI-HANGALI” kiáltással fogadott bennünket, és a kerti asztalhoz ültetett. Kaptunk néhány doboz sört és megkínált egy lengyel vendégtől kapott Soplicával. (Kellett is innunk, hogy valamennyire behozzuk őt 😉 ) Csatlakozott hozzánk a már több hónapja ott lakó nyugdíjas norvég hajóskapitány is, így már szép nemzetközi társaságban sörözgetve sztorizott a tulaj az ő kb 100 szavas angol szókincsével 🙂 Kiderült, hogy azért örült nekünk különösen, mert mi voltunk nála az első magyar vendégek miközben valami rokona Budapesten él, (örömében fel is hívta és nekünk is beszélni kellett vele telefonon). Aztán kicsit énekelt, sőt még minket is megénekeltetett 🙂
A 4-5 sör után már bicaj helyett inkább taxival mentünk a városba, ahol jól esett egy Bánh mì (vietnami bagett szendvics).
Másnap reggel a reggelihez kaptunk egy hagyományos vietnami kávét. A vietnami kávé abban különleges, hogy nem nagy nyomáson főzik, hanem a pohár tetejére tett szűrőre öntött forró víz csöpög át szépen az őrölt kávén, így lesz egy furcsa de jellegzetes íze az elkészült nem túl meleg italnak 😉
A reggeli elfogyasztása után betekertünk az óvárosba. Az óváros több zónára van osztva, autóval csak a legkülső zónába lehet behajtani, a következő zónába még a motorbiciklik behajthatnak, de a legbelsőbe semmilyen robbanómotoros jármű.
Leraktuk a bicajokat és sétálgattunk a sárga házikós utcácskák között. Szinte minden házban árulnak valamit. Rengeteg szabó, cipész és bőrdíszműves üzlet egyedi, méretre készült terméket kínál akár másnapra elkészítve (állítólag fénykép alapján is bármilyen ruhát meg lehet itt varratni).
Egész nap borongós idő volt, délutánra az eső is megérkezett. Ekkor nulla perc alatt megérkeztek az esőkabát és esernyő árusok.
Estére az eső elvonult, így előkerülhettek a gyertyák és mécsesek, kivilágították a lampionokat. A ho chi minh-i nagyvárosi forgataghoz képest, mintha egy másik világba kerültünk volna.
Másnap reggel fájó szívvel de elbúcsúztunk az eddigi legfurcsább, de már önmagukban élményt jelentő szállásadóinktól, és a szomszédos Đà Nẵng repterére taxiztunk, ahonnan a Mekong-delta fővárosába Cần Thơ-ba repültünk…
A saigoni dugó miatt, a tervezettnél később értünk a reptérre. Bár belföldi járat és Ázsiában a biztonsági ellenőrzés is gördülékenyebben zajlik, mint mifelénk, mégis annyi rémtörténetet olvastunk a VietJet Air légitársaságról, hogy azért kicsit izgultunk. Az internetes visszajelzések alapján a VietJet még a wizzair-nél is szigurúbban veszi a csomagszabályzatát, így biztosra menve előre kifizettük a feladott poggyász felárát (belföldi járaton kevesebb, mint 2000 Ft), de így muszáj volt beállnunk a check-in pultnál álló végtelennek tűnő sorba. A check-in pultok nem járatok, hanem légitársaságok szerint voltak felosztva, így a VietJet összes induló járatára váró utassal kellett a pultokon osztoznunk. A mi járatunkra megadott csomagfelvételi határidő vészesen közeledett, de a sor csak csigatempóban haladt. Amikor már biztosak voltunk benne, hogy ebben az ütemben nem fogjuk tudni feladni a csomagokat, jeleztük a sort felügyelő utaskísérőnek, hogy vészesen közelít a határidőnk és készségesen a sor elejére irányított. Innen már minden flottul ment, nem is olyan szörnyű ez a VietJet.
Na jó, nekünk nem bikinis utaskísérők jutottak, de így is volt a gépen érdekesség. Az előttünk lévő sorból hátrafordult egy vietnami bácsi és hibátlan magyarsággal üdvözölt bennünket. Végül a kicsit késve indulás miatt kb 3/4 óra késéssel érkeztünk meg Hue-ba. A repülőgép mellett egy busz várt, ami alapvetően nem szokatlan, sok repülőtéren busz visz a géptől a terminálig, de itt a terminál épülete maximum 50 méterre volt. Volt is hangos kacagás (a nyugatiak részéről) a buszon amikor kiderült, hogy tényleg csak annyit mentünk vele.
A csomagok rendben megérkeztek, és kis névtáblával kitartóan várt a szálloda transzfer szolgáltatást nyújtó embere. Mi rövidnadrágban és pólóban, ő bőrdzsekiben, jó hát végül is érthető, épp alig volt több 20 foknál.
A forgalom vidéken sokkal nyugisabb, mint Saigonban volt, de azért az alapvető vonások változatlanok. A 2×2 sávos út külső sávjai egyértelműen a motorosoké és bicikliseké, a belső sáv a gyorsabb motorosoké és az autóké, de egy-egy előzésnél simán használják a szembe jövő sávokat is.
A szállodába megérkezve rögtön egy welcome drinkkel fogadtak. Többféle friss gyümölcsből készült gyümölcslevet kaptunk ami elképesztően finom volt. Az ital szürcsölgetése közben tanácsot kértünk a másnapi programunk lebonyolításához. Mivel csak egy éjszakát terveztünk itt tölteni, és másnap este már a kb 120 km-re lévő városban volt szállásunk foglalva okosan kellett kitalálni a programot. Látszott, hogy nem először találkoznak hasonló időbeosztással. Két javaslatot kaptunk. Az első, hogy maradjunk még egy éjszakát, és úgy alaposabban körbejárhatjuk a Hue környéki látnivalókat, de ez sajnos borította volna a további terveket is. A második opció szerint kora reggeli indulással rövidített programmal, délután transzferrel a következő célpontunkra. Bár nagyon csábító volt az extra éjszakás ajánlat (főleg, hogy tényleg nagyon szuper volt a szállás) mégis a második opció mellett maradtunk.
A korai reggeli után minden cuccunkat bepakolva az értünk érkezett autóba indultunk is tovább. Az első állomás a Tiltott város volt. A több épületből álló épületegyüttes jelenleg is felújítás alatt áll, de azért látogatható. A császárok uralkodása alatt ez volt Vietnam központja.
A következő megállónk a Thien Mu (Tündér Asszony) Pagoda volt, ami Vietnam legmagasabb vallásos épülete. Talán pont ezért is nagyon sok helyen látható fényképeken. Ekkorra már szépen kisütött a nap, így mi is jó képeket tudtunk készíteni.
A várostól távolodva az Illatos folyó (Parfum River) partján haladva érkeztünk el Minh Mang császár sírjáig. Ami azért egy igazán császárhoz méltó síremlék. Egy hatalmas szépen parkosított környezetben sok kapun és vizesárkon át közelíthető meg maga a síremlék (ami csak az év egy napján látogatható).
Itt történt, hogy kicsit szétszóródtunk, majd mikor ismét közeledtünk egymáshoz poénosan elhangzott a “Ti is magyarok vagytok?” kérdés, mire teljesen váratlanul néhány másik turista is fennhangon igennel válaszolt 🙂 Kicsi a világ, na 😉
Hue környékn több császári síremlék is található, de nekünk most csak erre volt időnk. Haladtunk tovább déli irányba Hoi An felé. A közel 150 km-es távon a kanyargósabb, de annál látványosabb útvonalat választottuk a Top Gear-ből is imsert Hai Van Pass-on át.
Bár a hegytetőn akkora köd volt, hogy az orrunkig sem láttunk, a hegygerinc túloldalán megpillantottuk a tengert.
Itt találkoztunk utunk legagresszívebb szuvenír árusaival és az egyik legérdekesebb átveréssel(?). A szuvenír árus amellett, hogy apróságokat árul közli, hogy egyébként papírpénzeket gyűjt a világ minden részéről. Elsőre még hihetőnek is tűnt a sztori főleg úgy, hogy egy gyűjteményt is lelkesen mutogatott, de 1 órán belül a 3. ugyanilyen “gyűjtő” már több mint gyanús volt. (az első próbálkozó még örülhet egy jó magyar 500 Ft-osnak, kezdjen vele amit tud ;)).
A kanyargós hegyi út és néhány rizsföld érintése után keresztül autóztunk Da Nang városán. 1 milliós nagyváros, több kilométeres beach-csel, de mi nem ide igyekeztünk.
A következő megállónk a Márvny-hegy (Marble Mountain) lábánál volt. Lent mindenféle méretű márvány szobrokat árultak a kulcstartótól a többméteresig. Láttuk ahogy dolgoznak ezeken. A lenti képen a dolgozó nőn megfigyelhető Vietnam egyik jellegzetes viselete a vietnami papucs a hozzá optimalizált egyujjas zoknival 😉
A hegytetőre lifttel, majd onnan tovább mászva néhol szűk hasadékokban lehet felmenni. Az egyik irányban a tenger a másik oldalon pedig további hegyek magasodnak.
Innen már közel volt Hoi An, ahol a következő pár napot töltöttük. Hoi An-ban egy magán szálláson (homestay) volt foglalt szobánk. A sofőrünk ismerte a szállásadónkat, így könnyen odataláltunk utunk legjobb hangulatú szállására. Hogy ez a jelző minek köszönhető, arról a következő részben!
Ha otthon tél van, akkor irány Ázsia! Igen, ismét Délkelet-Ázsia a célpont, de ezúttal egy újabb, korábban általunk nem érintett ország (van még egy pár ilyen), egész pontosan Vietnám. (megbolondítva egy kis malajziai és thaiföldi kitérővel)
Az új országhoz új légitársaságok is illenek, ezúttal a hosszabb utakat a legjobb európai légitársaságnak mondott Turkish Airlines járatain tesszük meg, belföldi, és régiós járatokat pedig az AirAsia, VietJet és Jetstar légitársaságokkal tervezzük megtenni.
Az elutazásra a péntek esti repülő indulás tökéletesnek tűnt, így a ledolgozott hét után érkeztünk a Liszt Ferenc Repülőtérre. A könnyebb közlekedés érdekében mindössze kézipoggyász méretű csomagokkal készültünk, így azok feladásával sem kellett a reptéren bíbelődnünk. Eleinte tartottam a kézipoggyászos pakolástól, de végül egészen jól sikerült beférni a táskába (később megírom, hogy pontosan mi került bele).
A negyed 9-es indulás kicsit csúszott, de a jó széljárás miatt nagyon hamar Isztambulba értünk. Itt mindössze kb 1,5 óránk volt a csatlakozó járat elérésére. A nagy gép otthoni idő szerint éjfél után indult, így a repülős viszonylatban egész jó vacsora elfogyasztása után nem jelentett problémát az alvás.
Azt még talán nem mondtam, hogy nem egyenesen Vietnámba, hanem először Malajzia fővárosába Kuala Lumpurba repültünk. Helyi idő szerint délután fél 6 felé érkeztünk, mindössze egy éjszakára. Itt tudatosan a tavaly már kipróbált épületben kerestünk szállást és szerencsére találtunk is. A Petronas tornyok közelében lévő 42 emeletes apartman ház, tetején a medencével már tavaly is nagy kedvenc volt. Szerencsére sok airbnb-s apartman található benne.
Az apartman elfoglalása után a már tavaly megismert esti piacra igyekeztünk, hogy megkezdjük az emésztőrendszerünk felkészítését a következő két hétre
Jó érzés úgy visszatérni, hogy már ismerjük a járást. Ezen felbuzdulva nagy lendülettel indultunk a már ismert pénzváltóhoz, de egyet azért koppantunk, átépítés alatt állt
Másnap sétáltunk egyet a Petronas tornyok környékén, és sütkéreztünk a medence partján. Jelzi, hogy milyen kicsi a világ, hogy a medencében egy magyar sráccal is összefutottunk. Itt lakik ebben a házban. Jó neki .
Délután kicsekkoltunk, és a petronas aljában elfogyasztott délután ebéd után a reptérre kellett volna indulnunk. Jött a remek ötlet, hogy tömegközlekedés és taxi helyett próbáljuk ki az uber-t, ha már itt is elérhető. Mivel egy napra nem vettünk sim kártyát, így kerestünk egy szabad wifi-s helyet, amit sajnos csak az épületen belül találtunk, így arról hívtunk egy autót egy könnyen megközelíthetőnek tűnő helyre, és ahogy tudtunk oda siettünk. Hosszú percekig vártunk, de nem érkezett az ígért 7 személyes autó. Vészesen fogyott az időnk a gép indulásáig, így felhívtuk az uberes sofőr telefonszámát és jeleztük neki, hogy még ott várunk. Szerencsére pár perc után megérkezett. Elmondta, hogy az uber-ben a rendelésünk törlődött, ahogy elszakadtunk a wifitől, ezért nem is jött végül, így az uberen kívül egyeztünk meg vele a fuvardíjban. A látszólag sokszázezer km-t futott, nem túl jól karbantartott (lyukas kipufogó) autóval meglehetősen sportosan közlekedve (GPS-en figyeltem a tempót, volt ahol 158 km/órával is mentünk) végül időben értünk a fapados terminálhoz.
Az AirAsia járatával Ho Chi Minh City-be vagy régi nevén Saigon-ba repültünk. Lehet, hogy túl sokat repültünk már a korábbi útjainkon AirAsia-val, vagy csak véletlen egybeesés, de kiszúrtuk, hogy az egyik utaskísérővel már korábban is utaztunk
Vietnámba magyar útlevéllel csak vízummal lehet beutazni. Ez vagy igényelhető a budapesti vietnámi nagykövetségen (személyesen 2x kell megjelenni, egyszer igényléskor, egyszer átvételkor), vagy online ügynökségen keresztül megrendelhető Approval Letter (fogadó levél) birtokában felvehető a nemzetközi repülőtereken. Mi ez utóbbi módszert választottuk. A http://www.vietnamvoa.com/ oldalon keresztül fejenként 10 USD-ért megkaptuk a fogadó levelet, amivel már gond nélkül megkaptuk a határon a vízumot (egy újabb 25 USD-s pecsételési díj fejében (a díjak a vízum típusától függenek, vannak hosszabb időre, és több belépésre jogosító vízumok is). Azért a reptéri vízum ügyintézés legalább olyan flottul működik, mint egy otthoni okmányirodás kínszenvedés. Először valahonnan szerezni kell egy űrlapot, melyet kitöltve az útlevéllel és a szükséges igazolványképekkel kell leadni egy ügyintézőnek. Ekkor elkezdődik a várakozás. Az elkészült vízumokat egy másik ügyintéző “osztja”, ő felolvassa az épp következő útlevélben szereplő nevet. Ha szerencséje van az illető felismerte vietnámi kiejtés alapján is a nevét és mehet fizetni. Ha nincs szerencséje, akkor a kupac végére kerül. Résen kell lenni. Mire megkaptuk a vízumokat az útlevél ellenőrzésnél már szinte senki sem állt. Még a reptéren elintéztük a pénzváltást, beszereztük a helyi sim kártyákat mobilnettel, és intéztünk egy taxit a szállásunkig. (a reptéri taxi 8-10 USD) A helyi pénz, a dong értékét szokni kell, 100 USD-ért 2,2 millió dong jár, így kapásból milliomosok lettünk
Ekkorra már teljesen besötétedett. Érdekes, hogy Vietnam keletebbre van Kuala Lumpurtól, a helyi idő mégis egy órával kevesebb az ottaninál.
A szállásunk az 1. kerületben a látványosságokhoz, és a hátizsákos környékhez egyaránt közel helyezkedett el, de szerencsére a hátizsákos területnél jóval csendesebb utcában. Ez persze nem azt jelenti, hogy abszolút értékben is csendes környék csak annyit, hogy abban az utcában nincs minden ház aljában kocsma, étterem, vagy dübörgő night club.
Érkezés után kiugrottunk még egy vacsira. A sör kb 20-25 (max 300 Ft) ezer a főtt ételek egy átlagosabb étteremben 40-100 (500-1300 Ft) ezer dong között alakultak. Ezeknél olcsóbb, de persze drágább helyeket is lehet találni.
Másnap a 32 fokos melegben és szikrázó napsütésben nyakunkba vettük a várost. Több ázsiai nagyvárost megjárva is sokkoló a motorosok száma. Mivel az autókra kiemelkedően magas adók (akár több mint 100%) vonatkoznak, ezért MINDENKI motorral jár. A motor gyakorlatilag családi jármű, 2 felnőtt és 2 gyerek tökéletesen elfér rajta. Meg persze bármit lehet szállítani motoron. Nem véletlen, hogy külföldi jogosítvánnyal nem lehet vezetni az országban, bár Saigon-ban ha lehetne sem szeretnék. Bár a teljesen kaotikusnak tűnő forgalom kiismerhető, mégis félelmetesek a követési távolságok. Folyamatos a dudálás, ami nem agressziót jelent, egyszerűen csak jelzik, hogy ott vannak, mivel a hatalmas motorzajban nehéz észrevenni a hátulról közelítőt.
A vietnámi háborúnak emléket állító múzeumhoz épp az ebédszünetben értünk, de egy közeli kávézóban eltöltöttük az időt a nyitásig. A múzeum udvarán amerikai harci járművek, bent pedig a háború szörnyűségeit bemutató kiállítás látható. Nem egy szívderítő látvány. A képek közé betettem néhány magyar vonatkozású képet is.
A múzeum megtekintése után tovább haladtunk a függetlenségi vagy másik nevén újraegyesítési palota felé. Ezt az épületet jelenleg is használják egyeztetésekre, ahogy ott jártunkkor is épp emiatt nem volt látogatható. (vissza kellett jönnünk másnap)
A városban néhány modern magas épület mellet megtalálható pár a francia fennhatóság alatti időkből is. Ilyenek a Notre-Dame, az Eiffel tervezte posta, vagy akár az operaház, melyeket mind útba ejtettünk.
Egy iskola mellett is elhaladtunk, itt a fényképezőnek pózoló gyerekek végtelenül aranyosak voltak.
Este felé elfogyasztottunk egy Pho levest,
majd a város legmagasabb épületének (Bitexco Financial Tower) kilátó teraszához igyekeztünk. És még rajtunk kívül nagyon sokan. Irtózatosan nagy sor volt. Szerencsére találtunk az interneten egy tippet mi szerint nagyjából a kilátótersszal egy magasságban található egy bár is, ami bár drága, de a kilátóterasz belépőjének áráért már kb egy koktélt is meg lehet inni (kb 10 USD). Így gyakorlatilag sorban állás nélkül, a kilátóterasz áráért a kilátáson kívül még egy koktélt is kaptunk.
Másnap reggel visszasétáltunk a Függetlenségi Palotához. Nem egy kiemelkedő látnivaló. Az udvaron néhány vietnámi harci jármű, bent meg főként fotelek. Talán a tetőn parkoló helikopter a legérdekesebb.
Délutánra befizettünk egy félnapos vezetett túrára a Cu Chi-alagútrendszerhez. Ezt az alagútrendszert használták a vietkong-ok a vietnámi háborúban. A túravezetőnk egy az anno az amerikai oldalon harcoló félig vietnámi, félig filippínó veterán volt. Saját emlékeiből és tapasztalásából merítve mesélt a vietnámi háborúról, és Vietnámról az azóta eltelt időben. Már csak a sztorik miatt is megérte volna elmenni erre a túrára. Lett volna lehetőség éles fegyverekkel lőni, de a legnagyobb szám mégis csak az volt amikor mindössze néhány 10 métert megtettünk négykézláb kúszva az alagútban. Utána 3 napig volt izomláz a combunkban. Nem csoda, hogy az amerikaiak teljes menetfelszerelésben nem tudtak lemenni oda. És ilyen alagútból van kb 250 km, egészen Kambodzsáig.
Este visszatérve Saigon-ba egy másik kilátóteraszos helyet választottunk. Ez annyira nem volt drága, mint a Bitexco torony, de a kilátás majdnem olyan jó volt, sőt itt még az üvegfal sem akadályozott.
Az utolsó saigoni napunkon délelőtt egy külső kerületbe taxiztunk, ahol átvettük az út későbbi részében szükséges komp jegyeket. Saigonban a taxi olcsó, cserébe a motorosok tengerében kicsit talán lassabb is mintha motorral közlekednénk. A közlekedés legérdekesebb részei a körforgalmak voltak. Néha hosszú percekig csak azt figyeltük, hogy hogy nem történik baleset. Alapvetően nem mennek gyorsan, de tipikusan állandó tempóval. Így jól kiszámítható, hogy ki mikor lesz hol. Többször átkeltünk gyalogosan tömött forgalmú körforgalmon. Egyszerűen csak venni kell egy nagy levegőt, elindulni és állandó tempóval haladva simán átkelhetünk bárhol.
Saigon 5. kerültében található egy olyan negyed, ami olyan, mintha nem is Vietnámban lenne. Üvegpaloták, drága plázák, éttermek, nyugati kávézók. Szinte 0 motorbicikli, európai formájú autók. Érdekes kontraszt ez egy városon belül.
Ezen a környéken egy parkban sétálva futottunk bele egy esküvői fotózásba. Úgy megörültünk egymásnak, hogy közös fényképek is készültek
Délután kicsit piacoztunk még a Ben Thanh Market-ben, de nem sokkal később már indulnunk kellett a reptérre, hogy tovább utazzunk utunk legészakibb állomása Hue felé.
Arról, hogy a nagy dugóban időben értünk e a reptérre, már majd a következő részben!
Szombat reggel kelet felé indulva elhagytuk Jeruzsálemet, és az egyre sivatagosabb, dimbes-dombos tájon haladva megkezdtük az ereszkedést. Mi is, és az autónk jobb hátsó kereke is, amit a műszerfalon megjelenő jelzés adott a tudtunkra.
Az első megállóhelyünk az autóút mellett kialakított pihenőhely volt, ahol átléptük a 0 tengerszint feletti magasságot (lefelé), ugyanis nem máshova, mint a föld legmélyebben fekvő szárazföldi pontja felé igyekeztünk. Itt persze minden turistabusz megáll fényképezkedni a 0 métert jelző táblával, és a pont a turistabuszok miatt itt várakozó tevével 🙂 Tevés képet nem, de a táblás, sivatagos kötelező képeket elkészítettük.
Konstatáltuk, hogy a jobb hátsó kerékben láthatóan alacsonyabb a nyomás, mint a többiben, de szerencsére még járóképesnek mondhattuk az autót így tovább ereszkedtünk a néhány kilométerre lévő benzinkútig. Mindezt persze palesztin területen, ahol vagy érvényes a biztosításunk, vagy nem, vagy van assistance az autóhoz, vagy nem.
Végül a benzinkútnál felpumpáltuk a félig lapos kereket és reméltük a legjobbakat. Persze a benzinkút parkolójában is voltak akik tevékkel parkoltak, lehet, hogy kevesebbet fogyaszt, mint egy terepjáró 😉
Nem sokkal később elértük a 90-es számú főutat, amin dél felé fordultunk. A 90-es út a Holt-tenget nyugati partján fut a tengerszint alatt sokszor mintegy 393 méter mélységben, ezzel a világ legmélyebben fekvő közútja.
Szóval balra a Holt-tenger, jobbra meg a Júdeai-sivatag. A hegyekkel, sziklákkal megtűzdelt vörös sivatag a nevadai Death-valley (Halál-völgy) sivatagra emlékeztetett, bár ott a legmélyebb pont csak -86 méter mélyen van. A Holt-tenger párába burkolózó túlpartján pedig már Jordánia látszik.
Masada
A holt-tengeri kirándulások elmaradhatatlan célpontja az UNESCO világörökség részévé választott Masada (magyaros átírásban Masszáda) magyarra fordítva egyszerűen erőd. Ez a várrom a sivatag fölé kb 400 méterrel magasodó fennsíkra épült Heródes megrendelésére.
A Masada megközelítése autóval teljesen egyszerű volt, de a parkoló bejáratánál van egy menetrendszerű buszmegálló is, így gondolom tömegközlekedéssel is megoldható a dolog.
A parkoló kinti részén a turistabuszok, a parkolóházban pedig a személyautók parkolhatnak. A parkolóház bejáratánál a biztonsági személyzet körbenézte az autót (még a csomagtartóba is bepillantottak). Jellemző, hogy a parkolóházban szinte kizárólag bérelt autók parkoltak.
A parkolóházból könnyen megközelíthető a látogató központ, ahol néhány éve egy múzeumot is kialakítottak, illetve innen két útvonalon is megközelíthető a várrom. Az olcsóbb, de időigényesebb és fárasztóbb lehetőség a gyalogtúra, ahol az úgynevezett Kígyó-ösvényen keresztül kanyarogva lehet leküzdeni a mintegy 400 méteres szintkülönbséget (az október végén is 30°C-nál melegebb sivatagban), vagy a kényelmesebb, de drágább módszer, a felvonó 🙂 Mivel az idő aminek leginkább szűkén voltunk, ezért a gyorsabb utat választottuk.
A felvonóval 2-3 perc alatt felértünk, ahol egyből megértettük, hogy miért is ide épült az erőd. Csodálatos kilátást kaptunk a környező tájra, és kicsit kevésbé párás időben talán az egész Holt-tenger látszódott volna.
Körbesétáltuk az egész fennsíkot, amit végül is teljesen befed az erőd. Minden irányban más-más miatt volt érdekes a panoráma. Az egyik irányban a Holt-tenger, más felé meg a furcsa alakú élettelen sziklák, vagy épp csak a sivatag változatos formái.
Holt-tenger
A Masada látogatás befejeztével a Holt-tengerben akartunk megmártózni. A Holt-tenger névével ellentétben nem igazi tenger, igazából “csak” egy tó, de nem akármilyen tó!
A partja a föld legmélyebben fekvő szárazföldi pontja, a vízszint a tengerszint alatt jelenleg kb. 413 méterrel fekszik. Éppen ezért is víz belőle ki nem, csak bele folyik.
Az intenzív öntözések miatt a befolyó víz mennyisége folyamatosan csökken, ezért a tó vize a magas kipárolgás miatt évente kb. 1 méterrel apad.
E két tulajdonság miatt olyan vastag és párás a levegő fölötte, hogy naptej nélkül is szinte lehetetlen leégni a partján.
talán ezeknél is érdekesebb, hogy a vizének a sótartalma a tengervíz sótartalmának 8-9 szerese, ezáltal a Föld egyik legsósabb vizű tava (sótartalma kb. 33 %)
A magas sótartalom miatt néhány baktériumon kívül semmilyen élőlény nem él meg benne (innen is a Holt-tenger név)
Szintén a magas sótartalom miatt a víz sűrűsége a szokásos ~1 kg/l helyett 1,24 kg/l ami szinte lehetetlenné teszi az emberi test elsüllyedését benne.
Érdekes élménynek ígérkezett. Az első utunkba eső fürdőhelyen megálltunk (Ein Gedi Spa). Itt jó sokan voltak. A nagy parkoló szinte teljesen tele volt autókkal és turistabuszokkal. A nem épp olcsó belépő (95 sékel/fő) kifizetése után gyorsan átöltöztünk és a traktor megállójához mentünk. A traktor azért kell, mert a fürdő épülete és a vízpart között már közel egy km távolság van a vízszint folyamatos csökkenése miatt. Szóval egy traktor által vontatott kiskocsival jutottunk a vízpartra. De az igazi szürreális élmény a vízben kezdődött.
A vízbe menni csak papucsban érdemes, mert a víz alján az éles sókristályok könnyen elvághatják az ember lábát, de ahol már néhány 10 centiméternél mélyebb a víz ott már könnyebb egyszerűen csak felfeküdni a vízre. Elsüllyedni lehetetlen. Ott ahol már vállig érne a víz már a lábát sem tudja letenni az ember. Úgy úszik, mint egy bója.
Valószerűtlen élmény. Igazából úszni is csak háton kényelmes, mert előrefelé a víz feldobná az ember fenekét és a feje bukna előre ha nem ellenkezne. Fejjel bebukni nem érdemes az egyébként kellemes langyos vízbe, mert a só brutálisan képes marni a szemet.
A só mellett egyéb oldott ásványi anyagokban is gazdag a víz és a tóban található iszap is, ezek gyógyhatását évszázadok óta kihasználják.
A vízből kijőve érdekes olajos szerű élményt tapasztaltunk. Jól esett az édes vizű zuhany 🙂 Az elmondható, hogy a Holt-tengerben való fürdés inkább érdekes, mint kellemes.
A parton a szikla keménységű sókristályokon sétáltunk még egy kicsit, majd záróra előtt az utolsó traktorral tértünk vissza a parkolóhoz.
A Jeruzsálem felé vezető úton egy pihenőben vacsoráztunk, és Jeruzsálemen ezúttal már csak keresztül hajtva tartottunk Tel Aviv-ba, ahol a következő 2 éjszakát töltöttük. De erről részletesebben már csak a 3. részben…
odavissza.hu 