Az esti órákban érkeztünk Hội An-ba. A szállásunk (Red House Homestay) a tengerpart és az óváros között valahol félúton egy csendesebb utcácskában volt, és ahogy itt sok más helyen is ingyen használható bicikliket biztosítottak mindkettő könnyű megközelítéséhez. Ki is használtuk az alkalmat és az esti nyugis forgalomban betekertünk az esti piachoz egy kis vacsora elfogyasztása végett. Egy Vietnamban szokásos picike székes helyen kezdtünk, de végül több helyet is kipróbáltunk.


  

Másnap délelőtt, mivel már lassan egy hete úton voltunk és a kis táskákban fogyóban voltak a tiszta felvehető ruháink, leadtuk a szennyes cuccainkat mosásra. A szálláson vasalással együtt kilónként 2$-ért vállalták a mosást (később a faluban 1$-os árat is találtunk, de így helyben nagyon kényelmes volt)

Szerencsére napsütéses időnk volt, úgyhogy ezúttal a tengerpart irányába tekertünk. A parton meglepően kevesen voltak, de a víz kellemes meleg és meglehetősen hullámzó volt (el is vitte a hullám a napszemüvegem :()

Délutánra egyre szelesebb lett az idő, és kicsit hűlni is kezdett a levegő, úgyhogy még naplemente előtt vissza indultunk a szállásra. Igen jó móka volt a tengerparton, a rizsföldek mellett, és a helyiek által látogatott piacon, iskolai zenés táncos rendezvény közepette tekerni. Jó bepillantást kaptunk a helyiek mindennapjaiba. De ekkor még nem is sejtettünk, hogy milyen szürreális élmény vár ránk. Ahogy befordultunk a szállásunk utcájába, hallottuk, hogy valaki gitározik és Vietnami nyelven énekel. Ez még nem is lett volna furcsa, mivel Vietnamban a legváratlanabb helyen és időben lehet karakoe-zó emberekbe botlani, de mint kiderült épp a szállásunk tulaja szórakoztatta az ugyanott megszálló ausztrál családot. Ahogy befordultunk a kapun már hangos “HANGALI-HANGALI” kiáltással fogadott bennünket, és a kerti asztalhoz ültetett. Kaptunk néhány doboz sört és megkínált egy lengyel vendégtől kapott Soplicával. (Kellett is innunk, hogy valamennyire behozzuk őt 😉 ) Csatlakozott hozzánk a már több hónapja ott lakó nyugdíjas norvég hajóskapitány is, így már szép nemzetközi társaságban sörözgetve sztorizott a tulaj az ő kb 100 szavas angol szókincsével 🙂 Kiderült, hogy azért örült nekünk különösen, mert mi voltunk nála az első magyar vendégek miközben valami rokona Budapesten él, (örömében fel is hívta és nekünk is beszélni kellett vele telefonon). Aztán kicsit énekelt, sőt még minket is megénekeltetett 🙂

A 4-5 sör után már bicaj helyett inkább taxival mentünk a városba, ahol jól esett egy Bánh mì (vietnami bagett szendvics).

Másnap reggel a reggelihez kaptunk egy hagyományos vietnami kávét. A vietnami kávé abban különleges, hogy nem nagy nyomáson főzik, hanem a pohár tetejére tett szűrőre öntött forró víz csöpög át szépen az őrölt kávén, így lesz egy furcsa de jellegzetes íze az elkészült nem túl meleg italnak 😉

A reggeli elfogyasztása után betekertünk az óvárosba. Az óváros több zónára van osztva, autóval csak a legkülső zónába lehet behajtani, a következő zónába még a motorbiciklik behajthatnak, de a legbelsőbe semmilyen robbanómotoros jármű.

Leraktuk a bicajokat és sétálgattunk a sárga házikós utcácskák között. Szinte minden házban árulnak valamit. Rengeteg szabó, cipész és bőrdíszműves üzlet egyedi, méretre készült terméket kínál akár másnapra elkészítve (állítólag fénykép alapján is bármilyen ruhát meg lehet itt varratni).

 
 

Egész nap borongós idő volt, délutánra az eső is megérkezett. Ekkor nulla perc alatt megérkeztek az esőkabát és esernyő árusok.

Estére az eső elvonult, így előkerülhettek a gyertyák és mécsesek, kivilágították a lampionokat. A ho chi minh-i nagyvárosi forgataghoz képest, mintha egy másik világba kerültünk volna.

Másnap reggel fájó szívvel de elbúcsúztunk az eddigi legfurcsább, de már önmagukban élményt jelentő szállásadóinktól, és a szomszédos Đà Nẵng repterére taxiztunk, ahonnan a Mekong-delta fővárosába Cần Thơ-ba repültünk…