Ha otthon tél van, akkor irány Ázsia! Igen, ismét Délkelet-Ázsia a célpont, de ezúttal egy újabb, korábban általunk nem érintett ország (van még egy pár ilyen), egész pontosan Vietnám. (megbolondítva egy kis malajziai és thaiföldi kitérővel)

Az új országhoz új légitársaságok is illenek, ezúttal a hosszabb utakat a legjobb európai légitársaságnak mondott Turkish Airlines járatain tesszük meg, belföldi, és régiós járatokat pedig az AirAsia, VietJet és Jetstar légitársaságokkal tervezzük megtenni.

Az elutazásra a péntek esti repülő indulás tökéletesnek tűnt, így a ledolgozott hét után érkeztünk a Liszt Ferenc Repülőtérre. A könnyebb közlekedés érdekében mindössze kézipoggyász méretű csomagokkal készültünk, így azok feladásával sem kellett a reptéren bíbelődnünk. Eleinte tartottam a kézipoggyászos pakolástól, de végül egészen jól sikerült beférni a táskába (később megírom, hogy pontosan mi került bele).

A negyed 9-es indulás kicsit csúszott, de a jó széljárás miatt nagyon hamar Isztambulba értünk. Itt mindössze kb 1,5 óránk volt a csatlakozó járat elérésére. A nagy gép otthoni idő szerint éjfél után indult, így a repülős viszonylatban egész jó vacsora elfogyasztása után nem jelentett problémát az alvás.

Azt még talán nem mondtam, hogy nem egyenesen Vietnámba, hanem először Malajzia fővárosába Kuala Lumpurba repültünk. Helyi idő szerint délután fél 6 felé érkeztünk, mindössze egy éjszakára. Itt tudatosan a tavaly már kipróbált épületben kerestünk szállást és szerencsére találtunk is. A Petronas tornyok közelében lévő 42 emeletes apartman ház, tetején a medencével már tavaly is nagy kedvenc volt. Szerencsére sok airbnb-s apartman található benne.

Az apartman elfoglalása után a már tavaly megismert esti piacra igyekeztünk, hogy megkezdjük az emésztőrendszerünk felkészítését a következő két hétre

Jó érzés úgy visszatérni, hogy már ismerjük a járást. Ezen felbuzdulva nagy lendülettel indultunk a már ismert pénzváltóhoz, de egyet azért koppantunk, átépítés alatt állt

Másnap sétáltunk egyet a Petronas tornyok környékén, és sütkéreztünk a medence partján. Jelzi, hogy milyen kicsi a világ, hogy a medencében egy magyar sráccal is összefutottunk. Itt lakik ebben a házban. Jó neki .

Délután kicsekkoltunk, és a petronas aljában elfogyasztott délután ebéd után a reptérre kellett volna indulnunk. Jött a remek ötlet, hogy tömegközlekedés és taxi helyett próbáljuk ki az uber-t, ha már itt is elérhető. Mivel egy napra nem vettünk sim kártyát, így kerestünk egy szabad wifi-s helyet, amit sajnos csak az épületen belül találtunk, így arról hívtunk egy autót egy könnyen megközelíthetőnek tűnő helyre, és ahogy tudtunk oda siettünk. Hosszú percekig vártunk, de nem érkezett az ígért 7 személyes autó. Vészesen fogyott az időnk a gép indulásáig, így felhívtuk az uberes sofőr telefonszámát és jeleztük neki, hogy még ott várunk. Szerencsére pár perc után megérkezett. Elmondta, hogy az uber-ben a rendelésünk törlődött, ahogy elszakadtunk a wifitől, ezért nem is jött végül, így az uberen kívül egyeztünk meg vele a fuvardíjban. A látszólag sokszázezer km-t futott, nem túl jól karbantartott (lyukas kipufogó) autóval meglehetősen sportosan közlekedve (GPS-en figyeltem a tempót, volt ahol 158 km/órával is mentünk) végül időben értünk a fapados terminálhoz.

Az AirAsia járatával Ho Chi Minh City-be vagy régi nevén Saigon-ba repültünk. Lehet, hogy túl sokat repültünk már a korábbi útjainkon AirAsia-val, vagy csak véletlen egybeesés, de kiszúrtuk, hogy az egyik utaskísérővel már korábban is utaztunk

Vietnámba magyar útlevéllel csak vízummal lehet beutazni. Ez vagy igényelhető a budapesti vietnámi nagykövetségen (személyesen 2x kell megjelenni, egyszer igényléskor, egyszer átvételkor), vagy online ügynökségen keresztül megrendelhető Approval Letter (fogadó levél) birtokában felvehető a nemzetközi repülőtereken. Mi ez utóbbi módszert választottuk. A http://www.vietnamvoa.com/ oldalon keresztül fejenként 10 USD-ért megkaptuk a fogadó levelet, amivel már gond nélkül megkaptuk a határon a vízumot (egy újabb 25 USD-s pecsételési díj fejében (a díjak a vízum típusától függenek, vannak hosszabb időre, és több belépésre jogosító vízumok is). Azért a reptéri vízum ügyintézés legalább olyan flottul működik, mint egy otthoni okmányirodás kínszenvedés. Először valahonnan szerezni kell egy űrlapot, melyet kitöltve az útlevéllel és a szükséges igazolványképekkel kell leadni egy ügyintézőnek. Ekkor elkezdődik a várakozás. Az elkészült vízumokat egy másik ügyintéző “osztja”, ő felolvassa az épp következő útlevélben szereplő nevet. Ha szerencséje van az illető felismerte vietnámi kiejtés alapján is a nevét és mehet fizetni. Ha nincs szerencséje, akkor a kupac végére kerül. Résen kell lenni. Mire megkaptuk a vízumokat az útlevél ellenőrzésnél már szinte senki sem állt. Még a reptéren elintéztük a pénzváltást, beszereztük a helyi sim kártyákat mobilnettel, és intéztünk egy taxit a szállásunkig. (a reptéri taxi 8-10 USD) A helyi pénz, a dong értékét szokni kell, 100 USD-ért 2,2 millió dong jár, így kapásból milliomosok lettünk

Ekkorra már teljesen besötétedett. Érdekes, hogy Vietnam keletebbre van Kuala Lumpurtól, a helyi idő mégis egy órával kevesebb az ottaninál.

A szállásunk az 1. kerületben a látványosságokhoz, és a hátizsákos környékhez egyaránt közel helyezkedett el, de szerencsére a hátizsákos területnél jóval csendesebb utcában. Ez persze nem azt jelenti, hogy abszolút értékben is csendes környék csak annyit, hogy abban az utcában nincs minden ház aljában kocsma, étterem, vagy dübörgő night club.

Érkezés után kiugrottunk még egy vacsira. A sör kb 20-25 (max 300 Ft) ezer a főtt ételek egy átlagosabb étteremben 40-100 (500-1300 Ft) ezer dong között alakultak. Ezeknél olcsóbb, de persze drágább helyeket is lehet találni.

Másnap a 32 fokos melegben és szikrázó napsütésben nyakunkba vettük a várost. Több ázsiai nagyvárost megjárva is sokkoló a motorosok száma. Mivel az autókra kiemelkedően magas adók (akár több mint 100%)  vonatkoznak, ezért MINDENKI motorral jár. A motor gyakorlatilag családi jármű, 2 felnőtt és 2 gyerek tökéletesen elfér rajta. Meg persze bármit lehet szállítani motoron. Nem véletlen, hogy külföldi jogosítvánnyal nem lehet vezetni az országban, bár Saigon-ban ha lehetne sem szeretnék. Bár a teljesen kaotikusnak tűnő forgalom kiismerhető, mégis félelmetesek a követési távolságok. Folyamatos a dudálás, ami nem agressziót jelent, egyszerűen csak jelzik, hogy ott vannak, mivel a hatalmas motorzajban nehéz észrevenni a hátulról közelítőt.

A vietnámi háborúnak emléket állító múzeumhoz épp az ebédszünetben értünk, de egy közeli kávézóban eltöltöttük az időt a nyitásig. A múzeum udvarán amerikai harci járművek, bent pedig a háború szörnyűségeit bemutató kiállítás látható. Nem egy szívderítő látvány. A képek közé betettem néhány magyar vonatkozású képet is.

A múzeum megtekintése után tovább haladtunk a függetlenségi vagy másik nevén újraegyesítési palota felé. Ezt az épületet jelenleg is használják egyeztetésekre, ahogy ott jártunkkor is épp emiatt nem volt látogatható. (vissza kellett jönnünk másnap)

A városban néhány modern magas épület mellet megtalálható pár a francia fennhatóság alatti időkből is. Ilyenek a Notre-Dame, az Eiffel tervezte posta, vagy akár az operaház, melyeket mind útba ejtettünk.

Egy iskola mellett is elhaladtunk, itt a fényképezőnek pózoló gyerekek végtelenül aranyosak voltak.

Este felé elfogyasztottunk egy Pho levest,

majd a város legmagasabb épületének (Bitexco Financial Tower) kilátó teraszához igyekeztünk. És még rajtunk kívül nagyon sokan. Irtózatosan nagy sor volt. Szerencsére találtunk az interneten egy tippet mi szerint nagyjából a kilátótersszal egy magasságban található egy bár is, ami bár drága, de a kilátóterasz belépőjének áráért már kb egy koktélt is meg lehet inni (kb 10 USD). Így gyakorlatilag sorban állás nélkül, a kilátóterasz áráért a kilátáson kívül még egy koktélt is kaptunk.

Másnap reggel visszasétáltunk a Függetlenségi Palotához. Nem egy kiemelkedő látnivaló. Az udvaron néhány vietnámi harci jármű, bent meg főként fotelek. Talán a tetőn parkoló helikopter a legérdekesebb.

Délutánra befizettünk egy félnapos vezetett túrára a Cu Chi-alagútrendszerhez. Ezt az alagútrendszert használták a vietkong-ok a vietnámi háborúban. A túravezetőnk egy az anno az amerikai oldalon harcoló félig vietnámi, félig filippínó veterán volt. Saját emlékeiből és tapasztalásából merítve mesélt a vietnámi háborúról, és Vietnámról az azóta eltelt időben. Már csak a sztorik miatt is megérte volna elmenni erre a túrára. Lett volna lehetőség éles fegyverekkel lőni, de a legnagyobb szám mégis csak az volt amikor mindössze néhány 10 métert megtettünk négykézláb kúszva az alagútban. Utána 3 napig volt izomláz a combunkban. Nem csoda, hogy az amerikaiak teljes menetfelszerelésben nem tudtak lemenni oda. És ilyen alagútból van kb 250 km, egészen Kambodzsáig.

Este visszatérve Saigon-ba egy másik kilátóteraszos helyet választottunk. Ez annyira nem volt drága, mint a Bitexco torony, de a kilátás majdnem olyan jó volt, sőt itt még az üvegfal sem akadályozott.

Az utolsó saigoni napunkon délelőtt egy külső kerületbe taxiztunk, ahol átvettük az út későbbi részében szükséges komp jegyeket. Saigonban a taxi olcsó, cserébe a motorosok tengerében kicsit talán lassabb is mintha motorral közlekednénk. A közlekedés legérdekesebb részei a körforgalmak voltak. Néha hosszú percekig csak azt figyeltük, hogy hogy nem történik baleset. Alapvetően nem mennek gyorsan, de tipikusan állandó tempóval. Így jól kiszámítható, hogy ki mikor lesz hol. Többször átkeltünk gyalogosan tömött forgalmú körforgalmon. Egyszerűen csak venni kell egy nagy levegőt, elindulni és állandó tempóval haladva simán átkelhetünk bárhol.

Saigon 5. kerültében található egy olyan negyed, ami olyan, mintha nem is Vietnámban lenne. Üvegpaloták, drága plázák, éttermek, nyugati kávézók. Szinte 0 motorbicikli, európai formájú autók. Érdekes kontraszt ez egy városon belül.

Ezen a környéken egy parkban sétálva futottunk bele egy esküvői fotózásba. Úgy megörültünk egymásnak, hogy közös fényképek is készültek

Délután kicsit piacoztunk még a Ben Thanh Market-ben, de nem sokkal később már indulnunk kellett a reptérre, hogy tovább utazzunk utunk legészakibb állomása Hue felé.

Arról, hogy a nagy dugóban időben értünk e a reptérre, már majd a következő részben!