Langkawiról Kuala Lumpuri átszállással Borneó szigetére, Sabah állam fővárosába Kota Kinabalu-ba repültünk. A Langkawi-Kuala Lumpur repülőút kb 1 óra, ott kb. másfél óránk volt átszállni (felvenni, majd újra feladni a csomagot) majd a Kuala Lumpur-Kota Kinabalu repülőút kb. 2,5 óra. Sabah bár Malajzia része, mégis csak útlevélvizsgálat és pecsételés után léphettünk be. A kota kinabalui reptérről a reptéri busz pont a szálloda előtt tett le. Így is kb. elment az egész nap az utazásra. Érkezés után már csak az esti piacot kerestük fel némi vacsorát kutatva.

Másnap kicsit alaposabban szétnéztünk a városban. Kota Kinabalu hatszázezres város, de mint város nem valami szép. Turisztikailag leginkább a környék legmagasabb hegye, a Kinabalu hegy és az ott található nemzeti park miatt érdekes. Azért a városban is körbe néztünk. A várost egyik oldalról a dzsungellel borított hegy, a másikról pedig a tenger határolja. A hegy felé nehezen tudnak terjeszkedni, ezért az új szárazföldi területeket a tenger feltöltésével nyerik. A hegy oldalából viszont kilátást kaphattunk a városra és a tengerpartra.

Kicsit tovább haladva a hegy oldalában találtuk a Kinabalu Wetland Centre-t. Itt a természetes élőhelyükben figyelhettünk meg néhány állatot. Nem éppen egy állatkert, ezért szerencse és kitartó figyelem is kellett egy-egy állat megpillantásához. Azért láttunk pár madarat, rákot, és a pocsolyákból kimászó halakat.

Este a helyi, és ázsia ezen a részén jellegzetes esti piacot kerestük fel ismét. Az eszkábált tákolmányok alatt árultak friss gyümölcsöt, nyers húsokat, tengeri herkentyűket, főtt ételeket, édességeket, de pár méterrel odébb már ruhákat, és mindenféle textíliákat is.

A következő nap reggelét a városi mecset mellett kezdtük. Itt megnéztük a napfelkeltét, majd reggeli után a Kinabalu hegy felé vettük az irányt.

A 7 személyes 1,5-ös motorral és automata váltóval szerelt bérelt autónk 6-unkkal eléggé megküzdött az emelkedőkkel és szerpentinekkel. Főleg úgy, hogy valószínűleg erre felé nem a mi testsúlyunkkal kalkulálnak, legalábbis a 8 személyes lift 545 kg-os teherbírásából kiindulva, ami már 6-unkkal sem volt hajlandó elindulni.

Szóval Kinabalu hegy. Minden olvasott beszámoló alapján ha még látni akarjuk a csúcsot (mivel megmászni nem volt időnk), akkor mindenképp dél előtt érdemes a hegyhez érni, mert délutánra rendszerint megérkeznek a felhők. Mi is így jártunk, a parkhoz érésünkkor már kezdtek gyülekezni, de még épp láthattuk a hegycsúcsot.

A park bejárata kb. 80 km-re található a várostól, de a keskeny kanyargós út miatt ennek megtételéhez legalább 1,5-2 órára szükség van. A parkban ha a csúcstámadást nem is vállaljuk, akkor is több túraútvonal közül lehet választani, mi sikeresen kiválasztottuk a leghosszabb, kb. 5600 méteres útvonalat lefelé irányban. Általában nem volt túl nehéz a terep, de néhol azért vízátfolyások, kidőlt fák, csúszós kövek, és félreérthető útjelző táblák nehezítették a haladást.

Azért, némi eltévedés után sikeresen leküzdöttük az akadályt Mivel eléggé elhúzódott a túra így a canopy-ra már nem jutott idő, már csak a közelben lévő melegvizes fürdőben csobbantunk egy fél órát. Itt rajtunk kívül, csak 2 európait láttunk, mint kiderült ők is magyarok voltak

Késő este értünk vissza a szállodába, mondanom sem kell, senkinek nem kellett altató.

A következő napra kis tengerparti lazítást szerveztünk. A majdnem egész napos program keretében a közeli Sapi és Manukan szigeteken volt lehetőségünk strandolni, és a színes halakkal együtt úszkálni. Ezek a halak addig, amíg el nem kezdtek harapni tök jó fejnek tűntek. Persze nem tudtak sérülést okozni, de azért nem volt kellemes. Na jó a februári fehér homokos strandolásért ennyit azért ki lehet bírni

Az egyik szigeten a vízi érővilág mellett volt egy csomó 1-2 méteres varánusz is. Szerencsére ezek nem voltak harapósak

Az egyik szigeten svédasztalos ebédet is kaptunk rákokkal, halakkal, meg persze hagyományosabb kajákkal. Furcsa volt, hogy itt is nagyon kevés európai turistát láttunk. A vezetőn elmondása alapján az európaiak inkább az európai nyári szünet alatt a jellemzőek. (nooooormááális??) Cserébe ilyenkor volt egy csomó koreai meg tudomisén milyen nemzetiségű ázsiai.

A szigetről visszatérve a kikötőben volt egy kis időnk körülnézni. A kikötő a tengeri cigányok (sea gypsies) tákolt kunyhóit az ott játszó gyerekeket fotóztuk.

Az utolsó itteni esténken visszamentünk a városi mecsethez, hogy esti fényekben is megörökíthessük azt.

Másnap már azért keltünk korán, mert a reptérre kellett érkeznünk. A szintén borneói Sandakan városba repültünk, ami megint csak nem a város szépségéről híres, de az itteni élményekről majd csak a következő postban.