Nyár van, főszezon közepe. Mi meg nem megyünk sehova? Na nem úgy van az Persze idén nyáron volt már 1-2 rövidebb Balatonozás (hol biciklivel, hol meg a nélkül), még azért egy igazi UTAZÁS hiányzott. A huszadikai hosszú hétvégét megelőző hét a szabad napokkal kiegészítve remek időpontnak ígérkezett, így ekkor vágtunk neki legújabb utunknak, ezúttal Európa dél-keleti vége felé. A tervek ezúttal nem túl kidolgozottak. Mindössze az első éjszakára lefoglalt szállásunk fixálása után indultunk útnak.

Az útnak 2 fő célja van, Bulgária és Isztambul.

Szombaton korán reggel indultunk Budapestről az M5-ösön Röszke irányába. Kb 9 előtt pár perccel értünk a határhoz, illetve az ott álldogáló sorhoz. Persze a rádió a 9-es hírekbe be is mondta, hogy torlódás van Röszkénél, és aki teheti másik átkelőt válasszon. Nekünk ekkor már nem volt választásunk (persze a 8-as hírekben még nem volt erről szó).  Sikerült kifognunk a Törökországba haza tartó vendégmunkások hullámát. Kb 2 órás várakozás következett…

Szerbián keresztül jól haladtunk. Az utak minőségével nem volt különösebb gond, a fizető kapuknál is egészen dinamikusan lehetett haladni és még Belgrádon keresztül is jó tempóban jutottunk át. Ellenben a szerb-bolgár határon következett az újabb fekete leves. Itt kb 3 órán keresztül tologattuk az autót a végtelen lassan araszoló sorban. Immár biztossá vált, hogy a délutánra tervezett szófia városnézésből nem lesz semmi.

Épp besötétedett, amikor végre átléptük a határt. Megvettük a szinte minden úton kötelező matricát, és már csak egy rövid, saját magunk és a “lovak” megetetésére szánt megálló után 11 körül érkeztünk az első szállásunkra Szófiától délre a Rila-hegységbe.

Az első nem csak autózással töltött napunkat itt, a Rila-hegységben töltöttük el.

“A Rila vagy Rila-hegység egy hegység Bulgária délnyugati részén. Legmagasabb pontja a 2925 m magas Muszala, ezzel az ország és a Balkán legmagasabb hegysége.” (Wikipedia)

Délelőtt az UNESCO világörökség listáján is szerelő Rilai kolostort látogattuk meg. Ide kanyargós, de normális minőségű út vezetett. Elég sokan voltak rajtunk kívül is de tumultus azért nem volt. Szép volt, de inkább beszéljenek a képek.

Délután a hegy északi részén már magasabbra mentünk. Hosszú kanyargós, szerpentines keskeny úton haladtunk fölfelé a hegyre, egy felvonó lábához. A kb 20 perces felvonózás után 2000  méteres magasság fölött a felvonóállomáson 14°C-t mutatott a hőmérő. Innen mi még felfelé másztunk, hogy kilátást kapjunk a 7 tóra. A hegytetőn, időnként a felhőkben sétálva már biztos, hogy 14°C sem volt. Nyárias öltözékben nem volt mindig teljesen őszinte a mosolyunk  . De a kilátás 100%-ban kárpótolt:

Fent sok túrázóval találkoztunk. Az idő, azon kívül, hogy csípős hideg volt, kicsit lehetett volna szerencsésebb (kicsit több napfénnyel és kevesebb felhővel) Nem is láttuk mind a 7 tavat .

A hegyről lejőve a viszonylag közeli Samokov városában vacsoráztunk. Egyszerű kis város, semmi extra, de a kaja jó volt (Target étterem). Vacsi után még egy hosszabb autózás következett. Végtelennek tűnő kátyús kanyargós felfestésektől mentes útvonalon haladtunk, aztán egy falu határában leintettek a rend “éber”  őrei. Gyorsan nem mentünk, a papírok rendben voltak, de valamibe azért bele kell kötni. A hátsó ülésen ülő nem volt bekötve… Hivatalos út: elveszik az útlevelünk, kapunk egy 50€-s csekket, amit másnap reggel be tudunk fizetni (persze keressünk szállást a környéken) és ha befizettük visszakapjuk a papírokat. Természetesen nyitottak voltak alternatív megoldásra. 20€ helyszínen és mehettünk tovább. Ezután már elértük az autópályát, amin végül normális tempóban haladva értük el Plovdivot, ahol ma aludtunk.

Most reggeli, aztán már megyünk a tenger felé. Kicsit eltértünk az eredeti tervtől, de majd még visszafelé lehet, hogy bepótoljuk, amit most kihagytunk.