Borneón a szállodában nem sikerült kinyomtatni a következő repülőútra a beszállókártyát, mert kifogyott a nyomtatóból a festék, de már kitudja mikor, ugyanis kicsekkoláskor a számlát is egy hagyományos írógéppel írta meg a recepciós

Sebaj a reptéren sikerült minden papírt elintézni. A Sandakan – Kuala Lumpur repülőút kb. 3 óra (majdnem 2000 km) de ennyi már meg sem kottyan.

Persze nem a kuala lumpuri reptér a következő célpontunk, ott csak felvettük a bérelt járgányt, és robogtunk is tovább északra autópályákon, majd szerpentines kanyargós utakon a Cameron-felföld (Cameron Highland) felé. A Cameron-felföld klímája egészen egyedi Malajziában. Viszonylag magas fekvése miatt itt egész évben nem megy a hőmérséklet 25°C fölé, éjszakánként akár 10°C-ig is lehűlhet. Az egyedi klímának köszönhetően itt olyan növények termesztése is megoldható, amik kevésbé viselik el a 30°C fölötti hőmérsékleteket. Rengeteg tea, és eper ültetvény van errefelé.

Szerencsére sikerült még világosban odaérnünk, az első tea ültetvényen ez a látvány fogadott:

Igazából a fényképek nehezen adják vissza azt az elképzelhetetlenül sokféle és üde zöld színt amit ott láttunk. A folyamatosan szüretelt teacserjék friss és idősebb levelei, a bokrok közti barázdák, a domboldal ívei, a lemenő nap együtt képeslapra való kilátást adott.

Este elfoglaltuk a szállásunkat, és előkerestük a pulóvereket, itt először szükség volt rájuk. Érdekes, hogy mennyire kuriózum az itt termesztett eper. A szuvenír boltokban epres portéka volt a legtöbb. Plüss eper, aszalt eper, eper alakú hűtőmágnes, epres kutyafüle, minden.

Másnap reggel megint a nap előtt keltünk, hogy a napkeltét már jó helyről láthassuk. A szállásunktól nem túl messze, kb negyed órányi autózásra találtuk meg az ideális helyet a BOH cég ültetvényei között.

Reggeli és a szállodából való kicsekkolás után további kanyargós utakon folytattuk utunkat. Útba ejtettünk egy nehezen megközelíthető hegycsúcsot, ahova a felfelé tartó út érdekesebb volt, mint az ottani kilátás (főleg, hogy rajtunk kívül főleg 4×4-es terepjárósok jártak arra), majd a hegyek közül visszatérve az autópályára Penang felé vettük az irányt.

Út közben néhány megállót azért beiktattunk. Megálltunk a skót ültetvényes William Kellie soha be nem fejezett kastélyánál, ami Malajzia első liftes épülete lehetett volna, ha Kellie nem veszti életét, mielőtt meghozhatta volna Angliából a liftet (a liftakna üresen áll).

Útba esett még Kuala Kangsar, ahol a mecset, Perak állam szultánjának régi (jelenleg múzeum, de záróra után érkeztünk) és jelenlegi rezidenciája (rendesen körbe van falazva) az említésre méltó látnivalók.

A következő megállónk már Penang szigetén volt. Penang közkedvelt belföldi úticél a malájok körében is. Érződött ez az autóforgalmon is. A sziget felé közeledve egyre sűrűsödött a forgalom az autópályán. A szigetre vezető két híd közül az egyiken már már lépésben haladva közelítettük meg a toronyházakkal nem ritkán megáldott szigetet és annak fővárosát George Town-t. Egyértelműen érződött, hogy az általunk bejárt vidéki városok közül ez a leggazdagabb környék. Nagyvárosi dugók, európai autók, rengeteg turista. A lakosok összetétele is kicsit más, mint a többi bejárt vidéken, sokkal több itt a kínai.

Este az egész napos, több száz km-es nem épp pihentető vezetés (szerpentin, autópálya, dugóban araszolás) után már csak aludni volt erőm.

Másnapra George Town (Kuala Lumpur után az ország második legnagyobb városa) felfedezése volt a cél. Az óvárosi rész a világörökség része, természetesen itt kezdtük az ismerkedést. Felkerestük a nem túl nagy, de annál érdekesebb Camera Museumot, ahol a fényképezés történetéből láthattunk fejezeteket, a legrégebbi fényképezőktől, a legismertebb fényképeken át napjaink technológiájáig. Érdekes, hogy sem a selfie, sem a 3D-s képalkotás nem egy friss találmány, mindkettőre közel 100 éves példákat is láttunk.

A nap hátra lévő részében az óvárosban szétszórva fellelhető falfestményeket és egyéb street art  installációkat keresgettük. Ezeknél általában kisebb csődület alakult ki turistákból. Főleg a falfestményekre igaz, hogy folyamatosan változnak, több olyan festményt is találtunk, amely még nem szerepelt a térképünkön, de a térképen szereplő néhány kép is már az enyészetté lett. Egyébként nagyon jópofák és ötletesek.

Másnap felkerestük a helyi buddhista templomot, nehogy idén Buddha szobor nélkül maradjunk . Itt is van fekvő Buddha, ami bár nem akkora, mint a bangkoki, de legalább színes.

Később a sziget közepén lévő hegy tetejére mentünk. Ide egy a siklóhoz hasonló, de annál sokkal hosszabb útvonalon járó vonattal lehet feljutni. Sajnos nagyon párás volt a levegő, így a kilátást meglehetősen akadályozta. A csúcson egyébként a teljes turista kiszolgáló infrastruktúra (éttermek, büfék, kávézók, stb) mellett több vallás temploma is megtalálható.

Délután a közeli Batu Ferringhi strandját kerestük fel. Bár a víz itt nem olyan szép, mint a korábban meglátogatott szigeteken, de szolgáltatásban kitettek magukért. Lehetett jet-skizni, banánozni, motorcsónakozni, s közülünk a bátrabbak a parasailing-et próbálták ki

Sötétedés után a strand melletti éjszaki piacon beszereztük még az utolsó szuveníreket, és elfogyasztottuk az utolsó malajziai vacsoránkat. Az egyik pincér meg is kérdezte, hogy honnan jöttünk mi mert furcsa, hogy meg sem kottyan nekünk a csípős (azért még volt olyan csípős amivel küzdeni kellett).

Másnap délelőtt még egy utolsó csobbantunk a szálloda medencéjében, napoztunk egy kicsit és feltöltöttük a D-vitamin raktárakat. Délután bepakolva és kicsit elszomorodva mentünk a repülőtérre, hogy kuala lumpuri és amszterdami átszállással több mint 24 óra alatt Budapestre érjünk. Szerencsére a leghosszabb (13 órás, KL-Amszterdam) repülőút éjszakára esett, így abból egész sokat sikerült átaludni (a szerencsésebbeknek). Abban viszont mindenki egyetértett, hogy Délkelet-Ázsia várhatóan jövőre is tartogat még számunkra meglepetéseket .